Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Kulcsár Szabó Ernő: Az egyéniség foglalata (Máriái személyiségfelfogásának szerkezetéhez )
KULCSÁR SZABÓ ERNŐ Az egyéniség foglalata Márai személyiségfelfogásának szerkezetéhez Ha voltak még irodalmi körök Magyarországon, amelyek kételkedtek volna a modern magyar irodalmi tradíció bizonyos szemléletszerkezeti és alkotástechnikai egyoldalúságában, legkésőbb most, a négy évtizedes késéssel újraindult Márai-recepció láttán szembesülhettek azzal, milyen mély is volt az a szakadék, amely oly reménytelenül választotta el a magyar prózaírást a modern európai epika vezető áramlataitól. Az artisztikus nyelvi alakítást a klasszikus modernség második hullámában letisztult belső arányossággal, kiegyensúlyozott elbeszélőmodalitással áthasonító regényírás Márai műveiben olyan - nem populista vagy későrealista értelemben vett társadalombírálati, hanem - széles művelődési horizontú, korkritikai irodalomeszmény kibontakozását ígérte, amelynek szerves irodalomtörténeti integrálódása Európa-szerte feltétele volt a mai szellemi helyzetre adható válaszoknak. Annyi mindenesetre mára egyértelművé vált, hogy ennek a Kosztolányival induló, Márainál már változatokat is teremtő, s végül Ottlik táján elapadó polgári epikai hagyománynak a hiányát leginkább a modern magyar regényírás kultúrája sínylette meg. Nehéz volna persze megmondani, hogy a kortárs epikai modernség késleltetettsége vajon a magyar századelő individuumszemléleti kétarcúságának, vagy az irodalmi hagyomány marxista revíziójának tudható-e be nagyobb mértékben. Hiszen a személyiségkép olyan jellegű átértelmezése, amely a fausti típusú euroszubjektum századfordulós válságának volt a következménye, tulajdonképpen Kosztolányi epikájában sem járt együtt a próza jelrendszerének strukturális átalakulásával, és Márainál is inkább az in- dividuálkrízis kultúrkritikai összefüggéseire korlátozódott. Individuumszemléletének bölcseleti alapvonásai ugyanis éppenséggel annak a fausti alapkoncepciónak a kartéziánus megerősítésében figyelhetők meg, amely a világgal a telosz-lo- gosz-erosz hármasságában szembesülő ember racionális önmegalkotásának eszményéből indult ki. Persze, itt nem arról van szó, mintha a magyar századforduló esztétista modernségében is megőrzött posztromantikus szerepfelfogások valamelyike (mondjuk az Adyé) hatna Márainál tovább. De az ő individuumképének rögzítettsége, szociális artikuláltsága nemegyszer még arra is elég alapot adott, hogy bizonyos értelmezések csupán egyetlen társadalmi réteg képviseletére korlátozzák alkotói jelentőségét. Ha Szabó Dezső úgymond a magyar parasztság írója volt, akkor a polgárságé ebben az értelemben kétségkívül Márai lehetett. És azt is hozzáfűzhetjük, az ő személyiségfelfogásában elsősorban a kultúrbölcseleti és társada
