Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Ferenczi László: A Márai Sándor Alapítvány tudományos konferenciája Ferenczi László Márai Sándor őrjáratai
Ferenczi László hetne, tíz rend ruhája, karkötőórája és rádiója... A hozzávaló nyersanyag nem hiányzik sehol, a hozzávaló munkáskéz könyörög munkáért, s Woolworth a példa reá, hogy lehet hat pennyért is adni fényképezőgépet. Talán ez a kapitalizmus útja, gondolom; ez a filléres tömegtermelés, ez az ön-dömping, ez a zseniális bóvli, amely módot ad a munkásnőnek, hogy illatosítsa reggel fürdővizét, az elárusító lánynak, hogy olyan választékos pipereasztalt szereljen fel, mint Pola Negri, ez a fajta termelés, amely eljuttatja a tömegekhez mindazt, ami eddig kiváltság volt és fényűzés, az apró feleslegességeket, amelyektől az élet igazán emberi élet lesz - talán ez az út... Woolworth nem fizet rá.“ Nem sokkal München, nem sokkal a világháború kirobbanása előtt ez a látomás nem egészen reális. Látszólag, talán csupán egy retorikus fordulat erejéig, maga Márai is visszaretten tőle. „Mire hazatérek a zsákmányommal, mámorom elszáll, lelkesedésem megcsappan, s otthon megállapítják, hogy a kefék, melyeket első hevületemben tucatszám vásároltam, kivétel nélkül bonyolult változatai a klozetkeféknek.“ A következő csaknem másfél évtizedben a háború miatt és a háborút követő európai nyomorúság miatt a látomás nemcsak időszerűtlen, hanem nevetséges is. És aztán, 1950-ben, az Amerikában megtelepedő Márai hirtelen szembetalálkozik a megvalósult látomással. A megvalósult látomást csupán néhány évvel később nevezi néven Galbrith amerikai közgazdász: a bőség társadalma. És illetheti Márai bármilyen kritikával az amerikai világot, ismételten háláját és csodálatát fejezi ki, hogy a munkást megfizetik, és hogy technikai áldásai mindenkire kiterjednek. A hatalmas, kényelmes, biztonságos Boeing-gép és a kontinensek között azonnal kapcsolatot teremtő telefon örömódáját Márai írja meg naplójegyzeteiben két duzzogás, két fintor, két kétségbeesett sóhaj között. Érdemes a Napnyugati őrjárat idézett részletét egy kicsit közelebbről szemügyre venni. „Talán ez a kapitalizmus útja... talán ez az út...“ Az 1930-as évek második felében, nem sokkal az 1929-es gazdasági világválság után - melynek megszelídült utórezgését még érzi Márai Angliában -, a szovjet ötéves tervek és a hitleri négyéves terv visszhangos sikerén - kevesen „tettek“ a kapitalizmusra. Mintha a kapitalizmus régóta ígért bukása bekövetkezett volna. Mert nemcsak Lenin írt arról, hogy az imperializmus a kapitalizmus legfelső foka, hanem Sombart is megírta, már 1902-ben, hogy a kapitalizmus fejlődése végső stádiumába érkezett. Tehát Lenin szerint is, Sombart szerint is, és még annyian mások szerint, a kapitalizmus bukása elkerülhetetlen. A Napnyugati őrjárattal egyidős Brinton az Anatomy of revolution című könyve. A kitűnő amerikai történész elmondja, hogy az amerikai nagytőkések egy része, elkerülhetetlennek tartván a szocialista forradalmat, hatalmuk és vagyonuk átmentésén fáradoznak. Természetesen nem akarom azt állítani, hogy csupán Márai tett a kapitalizmusra . De azt mindenképpen, hogy nem az árral, hanem az ár ellenében úszott. És fontos tudatosítanunk, hogy Márai nem csupán azért híve a nyugati demokráciáknak, mert az alapvető emberi szabadságjogokat biztosítják. Azért is, de nemcsak azért. Márai észreveszi Woolworth-ben, a „hárompennys paradicsom-
