Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)

Václav Havel

korlátozott kísérlet, nevezetesen arra, miként lehet a technika diktátumát a technika eszközeivel kivédeni -, a környezetvédők mozgalmának kétségbeesett és a világ hangzavarába belevesző-segélykiáltása.

„Már csak valamilyen isten menthet meg bennünket“, mondja Heidegger, és hangsúlyozza a „másképp gondolkodás“ elkerülhetetlenségét - vagyis a filozófiával való szakítást abban az értelemben, amit az évszázadokig jelentett -, valamint annak a látásmódnak a radikális megváltoztatását, ahogy az ember önmagát, a világot és a világban elfoglalt helyét értelmezi. Nem ismer kiutat, és az egyetlen, amit ajánlani képes, a „várakozás előkészítése“.

Úgy tűnik, hogy azt a távlatot, amelynek irányában a különféle gondolkodók és a különféle mozgalmak az „ismeretlen kiutat“ vélik felfedezni, legáltalánosabban úgy jellemezhetnénk, mint valamiféle világméretű „egzisztenciális forradalom" perspektíváját. Osztom ezt az orientációt, és osztom azt a véleményt is, hogy a kiutat nem kereshetjük holmi „műszaki fortélyban“, vagyis valamely változás vagy forradalom felszínes, tisztán filozófiai, tisztán szociális, tisztán műszaki, sőt esetleg csupán politikai koncepciójában. Mindezek olyan területek, ahová ama bizonyos „egzisztenciális forradalom“ következményeinek el kellene, el kell hatniuk, legsajátabb területe azonban a szó legmélyebb értelmében egyedül az emberi lét szférája lehet. Csak onnan terebélyesedhet majd ki a társadalom valamilyen általános erkölcsi - s végül természetesen politikai - megújulásává.

Az, amit fogyasztói és ipari (vagy posztindusztriális) társadalomnak nevezünk, amin Ortega y Gasset egykor a „tömegek lázadását“ értette, korunk minden gondolati, erkölcsi, politikai és szociális nyomorúsága, alighanem csupán annak a mélyreható válságnak más-más aspektusa, amelyben ma az ipari civilizáció globális „önmozgása“ által vonszolt ember él.

A poszttotalitárius rendszer csak egyik - különösképpen drasztikus és épp ezért igazi eredetét annál világosabban feltáró - arca a modern ember már említett teljes abbeli képtelenségének, hogy „úrrá legyen saját helyzetén“; e rendszer „önmozgása“ csupán a műszaki civilizáció globális „önmozgásának“ speciális és szélsőséges verziója; az emberi tehetetlenség, amelyet tükröz, csak egyik változata a modern ember teljes csődjének.

Az ember helyzetének az egész bolygónkra kiterjedő válsága azonban a nyugati világot éppúgy áthatja, mint a miénket, csak éppen ott más társadalmi és politikai formákat ölt. Heidegger kifejezetten a demokrácia válságáról beszél. És valóban semmi sem bizonyítja, hogy a nyugati demokrácia - vagyis a hagyományos parlamentáris demokrácia - valamiféle kecsegtetőbb kiutat találna. Sőt azt mondhatnák, hogy amennyivel a mienkhez képest tágabb teret biztosít az élet valós törekvéseinek, annyival jobban elrejti az ember szeme elől válságos helyzetét, és annál mélyebbre süllyeszti bele a válságba. S csakugyan: nem úgy fest a helyzet, mintha a hagyományos parlamentáris demokráciák valamiféle megoldást kínálnának arra nézvést, valójában miképp védekezhetnénk az ipari civilizáció és az ipari-fogyasztói társadalom „önmozgása“ ellen: ők is benne vannak a „mókuskerékben“, ők is tanácstalanok vele szemben; csak a mód, ahogy az embert manipulálják, mérhetetlenül finomabb és rafináltabb a poszttotalitárius rendszer brutális módszereinél. Ám a megcsontosodott, képlékeny koncepciójú és politikailag olyan célratörően ténykedő, a hivatalos apparátusok által uralt és