Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)
A kiszolgáltatottak hatalma az állampolgárt bárminemű konkrét személyes felelősség alól felmentő politikai tömegpártok e megmerevedett komplexuma; a tőkefelhalmozás suba alatt manipuláló expanzív központjainak e szövevényes szervezetei, a fogyasztásnak, a termelésnek, a reklámnak, a kommersznek, a fogyasztói kultúrának ez a mindenütt jelenlevő diktátuma, az információnak ez az áradata, mindezek a - már oly sokszor elemzett és leírt - jelenségek valóban aligha tekinthetők valamiféle biztató távlatnak, ahhoz, hogy az ember újra meglelje önmagát. Szolzsenyicin a harvardi előadásában rámutat annak a szabadságnak az illuzórikus voltára, amely nem a felelősségtudaton alapszik, és a hagyományos demokráciák ebből fakadó krónikus képtelenségére, hogy ellenálljanak az erőszaknak és az önkénynek. Az ember ott ugyan megannyi, számunkra ismeretlen személyes szabadságjoggal és biztonsággal bír, ám ezzel a sok szabadsággal és biztonsággal végül semmire sem megy: végső soron ő is csak az „önmozgás“ áldozata: képtelen megőrizni személyiségtudatát, és megakadályozni a kiüresedését, túllépni a saját túléléséért érzett aggodalmán, és a „polisz“ büszke, felelősségteljes tagjává válni, aki tevékenyen részt vesz e „polisz“ sorsának alakításában. Az a tény, hogy a helyzet bárminemű jelentősebb jobbrafordulására egyelőre semmi kilátásunk sincs, úgyszólván kötelez bennünket rá, hogy a hagyományos demokrácia e mélyebb - válság - aspektusát se tévesszük szem elől. Bizonyára: ha a szovjet tömb valamelyik országában létrejönnének a változások feltételei (mint ahogy ez egyre valószínűtlenebb), a hagyományos parlamentarizmus a nagy politikai pártok ismert sokszínűségével megfelelő átmeneti megoldás lehetne, amely segítene feltámasztani a megfogyatkozott állampolgári öntudatot, felújítani a demokratikus vitakészséget, és teret nyitni az élet alapvető törekvésének, a politikai pluralizmusnak a kibontakozásához. Véleményem, szerint azonban enyhén szólva rövidlátó taktika lenne ragaszkodni a hagyományos parlamentáris demokráciához mint politikai eszményképhez, és abban az illúzióban ringatni magunkat, hogy csupán ez a „bevált“ forma biztosíthat tartósan az ember számára méltó és szuverén helyet a társadalomban. Azt, hogy a politikai figyelem a hús-vér ember felé fordul, sokkal lényegesebb jelenségnek tartom a nyugati (vagy ha úgy tetszik - a burzsoá) demokráciák bevett mechanizmusai iránt feltámadt érdeklődésnél. És noha 1968-ban még úgy véltem, hogy helyzetünk megoldásának kulcsa egy ellenzéki párt megalakítása, amely számára lehetővé válna, hogy nyilvánosan megküzdjön a hatalomért az eddig uralmon levő párttal, ma már tudom, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, és hogy önmagában semmilyen ellenzéki párt - éppúgy, ahogy önmagában semmilyen választási törvény - nem biztosíthatja, hogy a társadalom rövidesen nem válik valamely újabb erőszak áldozatává. Az ilyen garancia igazából aligha lehet holmi „száraz“ adminisztratív intézkedések függvénye; bennük valóban nehéz lenne meglelni azt az istent, akiben még egyedül bízhatunk. XXI Ezek után joggal felvetődhet a kérdés: akkor hát mi a teendő? Az alternatív politikai modellek tisztán apriorisztikus elképzelései és a rendszer megreformálásának vagy megváltoztatásának egyedül üdvözítő voltát hirdető vakhit iránti kételyem természetesen nem általában minden politikai megnyil-
