Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)

A kiszolgáltatottak hatalma

mányos politika módszereihez való visszatérés szellemében - véleményem szerint csupán tevékenységük korlátozása és kisajátítása lenne e tevékenység lényegéből fakadó és valódi, távlati orientációjában. Már nem egy összefüggésben hangsúlyoztam, hogy e mozgalmak kiindulópontja és potenciális politikai ereje nem a rendszer megváltoztatásának koncepciójában rejlik, hanem a jobb életért folytatott tényleges és mindennapos küzdelmükben: „itt és most“. Az a politikai és rendszerbeli-strukturális kifejeződés, amelyet az élet talál magának, nyilván mindig - vagy legalábbis még igen sokáig - korlátozott, felemás és hiányos lesz, taktikája pedig elavult; ez elkerülhetetlen, s ezzel számolni kell. Csak az a fontos, hogy a leglényegesebb, azaz a mindennapos, háládatlan és soha véget nem érő harc azért, hogy az ember emberhez méltón, szabadon és igazságban élhessen, semmiképpen se korlátozza önmagát, ne legyen soha felemás, következetlen, ne essen a politikai taktikázás, spekuláció és képzelgés csapdájába. Még az „ellenzéki mozgalmak“ és a poszttotalitárius struktúrák közötti tényleges kölcsönös ráhatás síkján is az elérhető optimális eredményeknek e küzdelem tisztasága a legbiztosabb záloga.

XX

A poszttotalitárius viszonyok specifikusságának, annak, hogy lehetetlenné teszik a „normális“ politikai életet, és reménytelenül távolivá bármilyen esélyt valamiféle jelentősebb politikai változásra, vagy egy kedvező vonatkozása is, amely arra kényszerít, hogy helyzetünket e viszonyok mélyebb összefüggéseinek ismeretében vizsgáljuk, és jövőnkről annak a világnak a hosszabb távú és általános kilátásait figyelembe véve elmélkedjünk, amelynek részei vagyunk. Az, hogy kénytelenek vagyunk tartósan tapasztalni: az ember és a rendszer alapvető konfrontációja a mélyben zajlik, s nem a közvetlen politika szintjén, egyúttal - úgy tűnik - meg is szabja az efféle elmélkedések irányát.

Figyelmünket így óhatatlanul a leglényegesebbre irányítja: korunk indusztriá- lis civilizációjának általános válságára, arra a válságra, amelyet Heidegger az ember tanácstalanságaként jellemez a technika planetáris hatalmával szemben.

A technika - a modern tudománynak mint az újkori metafizika gyermekének szülötte - kicsúszott az ember keze közül, többé nem a szolgája, hanem a leigá- zója, amely arra kényszeríti, hogy asszisztáljon tulajdon megsemmisítésének előkészítésénél. És az ember nem talál kiutat: nincs a birtokában olyan eszme, hit, és még kevésbé politikai koncepció, amely ismét a helyzet urává tehetné; tehetetlenül szemléli, amint ez a rideg érzéketlenséggel működő mechanizmus, amelyet létrehozott, feltartóztathatatlanul bekebelezi, kiszakítja valamennyi természetes közegéből (például a „hazájából“ a szó legtágabb értelmében, a bioszférát is beleértve), és eltávolítja „a lét tapasztalatától“, hogy a „tárgyak világába“ taszítsa. Számtalan nézőpontból leírták már ezt az állapotot, napról napra emberek sokasága, egész társadalmi csoportok érzékelik egyre fájdalmasabban, és keresik belőle a kiutat (például a nyugati fiatalság érdeklődése a keleti gondolkodásmód, a kommunák alapítása iránt stb.). Napjainkban az egyetlen szociális, illetve politikai jellegű kísérlet, amely arra irányul, hogy „csináljunk vele valamit“, s amelyből nem hiányzik az egyetemesség nélkülözhetetlen eleme (a felelősségérzet az egész iránt és az egészért) - ám csupán egy bizonyos elképzelésre