Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)

Václav Havel

Lengyelország 1970 és 1976), amelyek erősen eltértek egymástól mind hátterüket, mind lefolyásukat és végső következményeiket illetően. Ha figyelembe vesz- szük a különböző tényezők ama hatalmas komplexumát, amelyek e megrázkódtatásokat kiváltották, továbbá azt a tényt, hogy a feszültségek véletlenszerű fokozódása váratlanul felszínre hozhatja a „rejtett szféra“ mozgásait (az „utolsó csepp“ kérdése), végül pedig az olyan merőben ellentétes irányzatok eljövendő konfrontációjának teljességgel beláthatatlan alakulását, mint amilyen egyfelől az egyre mélyülő „tömbintegráció“ és hatalmi terjeszkedés, másfelől a Szovjetunió nem oroszok lakta területein az ébredező öntudat nyomására kialakuló dezinteg- rációs törekvések perspektívája (a nemzetek világméretű felszabadító mozgalma a Szovjetuniót sem kerülheti el), be kell látnunk, hogy e vonatkozásban minden hosszútávú prognóziskísérlet reménytelen.

Egyébként nem hiszem, hogy az „ellenzéki mozgalmak“ szempontjából az efféle spekulációknak bármilyen közvetlen jelentőségük is volna: elvégre ezek a mozgalmak nem holmi számítgatások eredményei, és ha azokra építenének, legsajátabb lényegüket tagadnák meg.

Ami az „ellenzéki mozgalmak“ jövőjét illeti, szerintem vajmi kevéssé valószínű, hogy további fejlődésük a két egymástól elszigetelt, egymásra hatást nem gyakorló és egymás iránt közömbös „polisz“ - a hivatalos és a „párhuzamos“ - tartós egymás mellett éléshez vezethet. Nem lehet, hogy az „igazi élet“, ha hű marad önmagához, ne veszélyeztesse a rendszert; tartós és drámai feszültségektől mentes együttélése a „hazug élettel“ egyszerűen elképzelhetetlen. A posztto- talitárius rendszer (ha hű marad önmagához) és „a társadalom független életének“ viszonya (ha hű marad önmagához, azaz ha ezután is az egész iránt és az egészért érzett megújult felelősségtudat közege marad) -, tehát e kettő viszonya rejtve vagy nyíltan mindig is ellentmondásos lesz.

Ilyen körülmények között csupán két út lehetséges: a rendszer vagy tovább fejleszti (vagyis: képes lesz fejleszteni) a maga „poszttotalitárius elemeit“, és feltartóztathatatlanul közeledni fog a tökéletesen manipulált világ valamiféle orwelli rémlátomásához, egyszer s mindenkorra elfojtva az „igazi élet“ minden, valamennyire is artikulált megnyilvánulását; vagy a „társadalom független élete“ (a „párhuzamos polisz“), az „ellenzéki mozgalmat“ is beleértve, lassan, de biztosan mind fontosabb társadalmi tényezővé válik, amely egyre világosabban tükrözi a fennálló társadalmi feszültségeket, és egyre határozottabban jelenik meg a társadalom életében mint annak valós, az általános helyzetet - így vagy úgy- befolyásoló eleme. Természetesen mindig csak mint egyike az összes többi tényezővel kapcsolatos, velük összefüggésben s e kapcsolatnak megfelelő módon ható tényezőknek.

Vajon a hivatalos struktúrák reformja, azok differenciálása vagy új struktúrákkal való felváltása legyen-e a célja; vajon a rendszert úgymond, jobbítani akarja-e, vagy épp ellenkezőleg, lerombolni — ilyen és ehhez hasonló kérdéseket (ha nem pusztán álproblémákról van szó) szerintem az „ellenzéki mozgalom“ mindig csak egy adott konkrét helyzettel kapcsolatban tehet föl magának, abban a pillanatban, amikor valamely konkrét feladat előtt áll, vagyis - mondhatni - ad hoc, konkrétan az élet valós igényeire reagálva. Elméleti megválaszolásuk és a feltételezett jövőt illető valamiféle időszerű politikai irányvonal kialakítása - a hagyó-