Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)

A kiszolgáltatottak hatalma

határolódnak minden hivatalos struktúrától és az ezek által en block elismert struktúráktól, amint ez az „ellenzéki mozgalmak“ idejéből közismert-, e kezdeményezések pontosan körülhatárolt „önstrukturalizálódásához“ nem voltak meg a feltételek és az indítékok sem: a poszttotalitárius rendszer 1968-ban Csehszlovákiában még nem merevedett olyan megcsontosodott, zárt, állandósult formákba, mint napjainkban, hogy valósággal kikényszerítette volna az alternatív ön- strukturalizációt; némileg mégiscsak nyitottabb volt (számos történelmi-szociális okból); a hatalmi gépezet, a sztálini despotizmus tapasztalataiba belefáradva és tanácstalanul téblábolva abbeli igyekezetében, hogy végrehajtsa e despotizmus fájdalommentes revízióját, feltartóztathatatlanul haladt a belső felbomlás felé, s egyszerűen képtelen volt hathatósan gátat vetni a fokozatos klímaváltozásnak, annak, hogy fiatalabb tagjainak lassan felnyíljék a szeme, és annak a „politika előtti“ szférában tapasztalt ezernyi autentikus életmegnyilvánulásnak, amely állandósult a hivatalos és nemhivatalos áttekinthetetlen határvidékén.

Általánosabb szemszögből fontosnak tűnik még egy jellemző körülmény: az a társadalmi mozgás, amely az 1968-as eseményekkel tetőzött, a konkrét szerkezeti változásokat illetően nem jutott tovább a tényleges hatalom szempontjából mégiscsak alárendelt reformnál, differenciációnál vagy szerkezetváltásnál (amivel egy cseppet sem akarjuk e változások valódi politikai jelentőségét lebecsülni), és nem érintette a poszttotalitárius rendszer hatalmi struktúrájának lényegét, azaz annak politikai modelljét, a társadalmi berendezkedés egészének alapelveit, sem az ezeknek megfelelő gazdasági modellt, amely minden gazdasági hatalmat a politikai hatalom kezébe utal; és szerkezeti szempontból semmilyen lényeges változás nem történt a közvetlen hatalmi eszközök szférájában sem (hadsereg, biztonsági szervek, igazságügy stb.). E vonatkozásban sosem volt szó többről, mint a közhangulat megváltozásáról, néhány személycseréről, a politikai irányvonal és mindenekelőtt a hatalomgyakorlás módjának megváltozásáról. Mindaz, ami ezt meghaladta, nem jutott túl a viták és a tervezetek szintjén (valós politikai jelentőségüket tekintve e téren alighanem két hivatalosan elfogadott tervezet jutott a legmesszebbre: A CSKP 1968 áprilisában nyilvánosságra hozott Akció- programja, ez a - más nem is lehetett volna - felemás, ellentmondásokkal teli és a társadalmi hatalom „fizikai részét“ alapjában véve érintetlenül hagyó deklaráció, és a gazdasági reformtervezet, amely ugyan a gazdasági szférában sokkal inkább figyelembe vette az élet kívánalmait - az érdekek és kezdeményezések pluralitása, dinamikus szabályozók, a „kézi vezérlésű“ gazdaságirányítás korlátozása stb. -, de nem érintette a poszttotalitárius rendszer gazdasági hatalmának alappillérét, nevezetesen a termelőeszközök állami, tehát semmiképpen sem valóban társadalmi tulajdonát). Olyan határvonal ez, amelyet eddig a poszttotalitárius rendszerű országok egyetlen megmozdulása sem lépett át (kivéve talán a magyar 56-os népfelkelés néhány napját).

Vajon milyen egyéb fejlődési alternatívák alakulhatnak ki a jövőben? E kérdés megválaszolására csak az vállalkozhat, aki nem átall a felelőtlen jóslatok ingoványos talajára lépni: a lappangó társadalmi válság eddig-s nincs miért feltételezni, hogy ezután másképp lesz - újra meg újra különféle kisebb-nagyobb politikai és szociális megrázkódtatásokhoz vezetett (Németország 1953, Magyarország, a Szovjetunió és Lengyelország 1956, Csehszlovákia és Lengyelország 1968,