Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)

Václav Havel

befolyásolja a politika alakulását, s amely talán mindössze annyiban különbözik a többitől, hogy ezt a fejlődést alapvető beállítottságánál fogva az ember védelmének szempontjából értékeli, és ennek az értékelésnek az eredményeit igyekszik közvetlenül alkalmazni.

E mozgalmak tevékenységének kiindulópontja, mint láttuk, „kifelé“ mindig és mindenekelőtt a társadalomra gyakorolt hatás (tehát sohasem közvetlenül és nyomban a hatalmi gépezetre mint olyanra): a független kezdeményezések ama bizonyos „rejtett szférához“ szólnak; az „igazi életet“ demonstrálják mint emberi és társadalmi alternatívát, és igyekeznek teret kiharcolni számára; segítenek - még ha természetesen közvetve is - erősíteni az emberek állampolgári öntudatát; szétzúzzák a „látszatvilágot“, és leleplezik a hatalom valódi természetét. Nem vállalják egy társadalmi „avantgárd“ vagy „elit“ világmegváltó szerepét, amely abban a hiszemben él, hogy egyedüli és legavatottabb tudója a dolgoknak, s ezért arra hivatott, hogy öntudatra ébressze az „öntudatlan“ tömegeket (ez a dölyfös messiástudat ismét egy alapvetően más gondolkodásmód jellemzője, azé, amely úgy véli, hogy birtokában van az „eszményi megoldásnak“, és ezért joga is van azt ráerőszakolni a társadalomra): vezetni sem akarnak senkit: mindenkire ráhagyják, hogy tapasztalataikból és tevékenységükből mit fogad el, és mit nem. (Amikor hivatalos propagandánk a chartásokkal kapcsolatban bevezette az „önjelöltek“ kifejezést, akkor ez távolról sem tényleges „avantgárd“ ambícióik hang- súlyozása volt, hanem a hatalmi gondolkodásmód természetes produktuma, amely a „ki mint él, úgy ítél“ elvén alapszik, s amely bármilyen bíráló megnyilatkozásban automatikusan annak a kifejezését véli fölfedezni, hogy a bírálók a hatalmasok székére pályáznak, mégpedig ugyanolyan jogon, ahogy az évek óta benne terpeszkedők: „a nép nevében“.)

A hatalmi struktúrára mint olyanra tehát ez a mozgalom mindig közvetve hat mint a társadalom szerves részére, elsősorban összetevőinek „rejtett szférájához“ szólva (hiszen nem a hatalom síkján történő konfrontációról van szó).

E ráhatás módjának egyikét az imént vázoltam, amikor a jogi tudat és a jogi felelősségérzet közvetlen erősítéséről beszéltem. Ez azonban csupán egy speciális esete valami sokkal tágabbnak: az „igazi élet“ közvetett nyomásának: a szabad gondolkodásnak, az alternatív értékítéletnek és az „alternatív magatartásnak“, a független társadalmi önmegvalósításnak. Erre a nyomásra a hatalmi struktúra - akarva-akaratlanul - bizonyos mértékig mindig kénytelen reagálni, reakciójának azonban mindig két dimenziója van: a megtorlás és az alkalmazkodás; hol az egyik kerül túlsúlyba, hol a másik. (Egy példa: a lengyel „repülő egyetem“ fokozott üldözést vált ki: a „repülő tanárokat“ két napra rendőrségi őrizetbe veszik; ugyanakkor működésük hatására a hivatalos egyetemek tanárai igyekeznek előadásaikat néhány tabunak kikiáltott témával is gazdagítani.) Az alkalmazkodásnak sokféle motivációja lehet, az eszményiektől (a „rejtett szféra“ megnevezése, a lelkiismeret feltámadása, az igazságkeresés) a tisztán célszerűekig: a hatalmi önfenntartás ösztöne kikényszeríti a változó gondolkodásmód, a szellemi és társadalmi atmoszféra figyelembevételét és a hozzá való rugalmas alkalmazkodást. S hogy e motivációk közül melyik pillanatban melyik kerül túlsúlyba, a végeredmény szempontjából lényegtelen.

Ennek az alkalmazkodásnak - mint a hatalmi reakció „pozitív dimenziójának“