Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)

A kiszolgáltatottak hatalma- természetesen egész sor különböző tényleges változata és fázisa van és lehet. Megnyilvánulhat bizonyos körök abbéli igyekezetében, hogy a hivatalos struktúrák részévé tegyenek némely, a „párhuzamos világból“ érkező értéket vagy személyeket, kisajátítsák őket, és egy kicsit idomuljanak hozzájuk, ám ugyanakkor őket is magukhoz idomítsák, és ezzel valamelyest javítsanak a túlontúl szembetűnő egyenlőtlenség tarthatatlan állapotán, megkíséreljék a helyzetet kiegyensúlyozottabbá tenni. (Emlékezzünk csak vissza; a hatvanas években néhány haladó kommunista kezdett „fölfedezni“ egynémely addig el nem ismert kulturális értéket, vagy jelenséget, ami természetesen dicséretes cselekedet volt, mégis bizonyos veszélyeket rejtett magában: például azt, hogy az így „befogadott“ vagy kisajátított értékek vesztettek szuverenitásukból és eredetiségükből, valamiféle hivatalos és konformista mázt kaptak, és így csökkent a hitelességük.)

A következő fázisban ez az alkalmazkodási folyamat elvezethet a hivatalos struktúrák önnön megreformálásukat célzó kísérleteihez (mind a küldetésüket, mind közvetlenül a struktúrájukat illetően). Az ilyen reformok természetesen általában felemásak (összevegyítik és „gyakorlatiasan“ megpróbálják összehangolni az élet szolgálatát a poszttotalitárius „önmozgás“ szolgálatával), és nem is lehetnek mások, elmossák az „igaz élet“ és a „hazug élet“ között húzódó mindeddig éles határt; ködösítik a helyzetet, misztifikálják a társadalmat, megnehezítik a helyes tájékozódást. Mindez persze mit sem változtat azon, hogy alapvetően kedvező, ha a dolgok ilyen irányban fejlődnek: ez a folyamat mindig új távlatokat nyit. Csak éppen magasabb igényeket támaszt a „megengedett“ és „megengedhetetlen“ kompromisszumok között húzódó határok felismerését és megvonását illetően.

További - még jelentősebb - fázisnak számít a hivatalos struktúrák belső differenciálódása: ezek a struktúrák nyitottakká válnak a pluralitás némely többé- kevésbé intézményesült formája mint az élet valódi törekvéseinek természetes igénye számára. (Például: anélkül, hogy megváltozna a kulturális élet intézményes alapjának központi, állami jellege, ebből az alapból - az „alulról“ jövő nyomás hatására - új kiadók, rétegfolyóiratok, művészcsoportok, párhuzamos kutatóközpontok és munkahelyek jönnek létre stb.; vagy egy másik példa: az egységes és az állam - mint tipikusan poszttotalitárius „vezérlőkar“ - által irányított ifjúsági szervezet a valós szükségletek nyomására egy sor többé-kevésbé önálló szervezetre bomlik szét, mint az egyetemisták szövetségére, a munkásfiatalok szövetségére stb.) Erre az „alulról“ jövő kezdeményezéseket lehetővé tevő differenciálódásra épül az új struktúrák közvetlen keletkezése és felépítése, amelyeket ugyanakkor a hivatalos intézmények különböző mértékben elismernek vagy legalábbis megtűrnek; az ilyen szervezetek már nem csupán az élet valós igényeihez alkalmazkodó liberalizálódó hivatalos struktúrák, hanem ezeknek az igényeknek közvetlen kifejezői, amelyek kikényszerítik megfelelő helyüket abban a közegben, ahol létrejöttek, vagyis ez esetben már a társadalom „önszerveződésének“ tényleges megnyilvánulásáról beszélhetünk. (Nálunk 1968-ban a legismertebb ilyen jellegű szervezet a KAN és a K 231 volt.*)

*Cseh radikális ellenzéki klubok.