Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Hodossy Gyula: Le az iróniával! (Interjú Kukorelly Endrével)
Hodossy Gyula rendszerben, és rendszerkritikus, tehát nem teljesen mindegy a számára, hogy milyen környezetben él, sohasem hagy föl ezzel az iróniával - másrészt viszont minden rendszerrel szemben ironikusnak kell lenni. A te nemzedéked munkásságát az individualista gondolkodásmód jellemzi, ami bizonyos értelemben a világtól való elzárkózást is jelenti. Megtagadja az előző negyven évben divatos nagy szövetségi skatulyákat, viszont azt tapasztaljuk, hogy aktívan bekapcsolódik az irodalomszervezésbe, és a közszereplésből is kiveszitek a részeteket, sőt egy irodalmi csoportosulást, az Örley-kört is létrehoztátok és működtettétek. Mindez az együttlét erős igényére enged következtetni. # Mindenképpen. Nagy félreértések vannak e körül a dolog körül, és ezt nem árt tisztázni. Én például olyan magatartást szeretnék képviselni, amely nem törődik ezekkel a közösségi dolgokkal. Bevallom, mint értelmiségi, természetesen foglalkozom velük, érdekelnek is, csinálom is, amennyire csak bírom, tehát nem gondolom, hogy csak a saját kis világommal kellene foglalkoznom. Nem gondolnám viszont, hogy mint írónak közösségi dolgokkal kellene foglalkoznom. Adott esetben ezekkel is foglalkozhatnak az írók, nem zárkózom el előle, de külön kell választani a magánembert, az állampolgárt vagy az irodalomszervezőt, aki a közösségi dolgokat csinálja. Az irodalom a művészeti ágak egyike, amelynek megvannak a maga sajátosságai, s mindennek nincs köze ahhoz, hogy nekem milyen típusú közösségi gondolataim, elgondolásaim vannak. Határozottan azt tartom helyesnek, ha az író, amikor ír, egy dolognak van elkötelezve, és ez a forma, a formálás, a művészet. Az író nem tűzhet ki más célt maga elé, mint azt, hogy művészi alkotásokat hozzon létre. Hogy ezek milyen típusúak, hogy adott esetben közösségi dolgokat is felvállalnak-e vagy nem, kinek szólnak, kit céloznak meg, vagy egyáltalán megcéloznak-e valakit, vagy elolvassa-e ezeket valaki - ez megint más kérdés. Nagyon szeretném persze, ha minél többen foglalkoznának azzal, amit írok, de tudomásul kell vennem, hogy ez nem így működik. Olvassa, aki olvassa. Nem az a lényeg, hogy hányan olvassák és milyen közösségi elkötelezettségűek, az a lényeg, hogy megfeleljen azoknak az elvárásaimnnak, amiket én célul tűzök ki a saját dolgaimmal kapcsolatban. Radikálisan különbséget kell tenni aközött, hogy az ember mint magánember hogyan viselkedik közösségi dolgok tekintetében, s aközött, hogy művészként milyen dolgokat és hogyan csinál. Az embertől mint értelmiségitől el lehet várni a közösségért való küzdelmet, mert kötelessége tenni azokért, akikhez tartozik. Tehát van egy kötelezettség, az értelmiségiek kötelezettsége. Az embernek mint művésznek semmilyen kötelezettsége nincsen. Elkötelezett művész nem létezik, kivéve, ha elkötelezettje a formának, művészetének. Ám aki azt mondja, elkötelezett művésze népének, hazájának, az emberiségnek, azzal nem tudok mit kezdeni... Élő-e az egyetemes magyar irodalom fogalma? Bennünket, az anyaországon kívül élő magyarokat ez a kérdés, ha lehet, még jobban érint, mint benneteket, magyarországiakat. A múlt politikai rendszerében az irodalmárok, az irodalmi orgánumok és a befogadó tömegek el voltak egymástól zárva. Az egyetemes magyar irodalom igénye ugyan megfogalmazódott, de a hivatalos kultúrpolitikai“ gyakorlat elutasította. Most, amikor Közép-Kelet-Európában a politikai életben tapasztalható pozitív változások hatására szabadabbaknak érezzük magunkat, a magyarországi irodalmi életben, főleg az irodalomkritika terén, történtek-e lépé
