Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Ivanka Hergold: Az éneklő diófa (elbeszélés)
Ivanka Hergold nem megyünk egyről a kettőre, mert écsapánk odafent kuksol a diófán... Hall kend bennünket, écsapám? - És sírtak, szipogtak és bömböltek odalent. Föntről egy kis szellő meg némi zeneszó jött csak.- Akkor pedig most kivágjuk a diófát - kakaskodtak a fiúk. A dió tudvalévőén igen kemény fa, a gyerekek meg kicsik voltak még, nemigen boldogultak vele, épp csak belefűrészeltek egy kicsit a háncsába.- Écsapám - kérlelték - gyűjjék már écsapám, segítsen kend kivágni ezt a diófát, amin kuksol... Az öreg jót nevetett odafönn, és ismét nyekergetni kezdte a harmonikáját.- Megálljon csak, megbánja kend! Úgyse bírja sokáig, ne reméljen kend ezentúl semmi jót tőlünk, egy jó szót sem kap, annyi szent. Mert mi ketten most elmegyünk a háztól... tudja meg kend... viszünk magunkkal egy kis kenyeret meg húst és világgá megyünk... Mondja meg kend écsanyánknak, hogy ne féljen, nem halunk éhen... Hát akkor Isten áldja... Most kvittek vagyunk. Azzal elmentek világgá. Amikor nagyanyó megjött az erdőből, mindjárt látta, hogy tárva-nyitva az egész ház, mint ünnepnap, meg azt is észrevette, hogy se kenyér, se hús, egy falatka se. Sírva fakadt és keserű átkokat szórt nagyapó fejére... Aztán már az átkokból is kifogyott, kifogyott szegény a szóból is. De a diófáról erre sem jött válasz. És az udvart lassan fölverte a dudva. Valahogy ekkortájt történt, hogy egy térítő érkezett a környékre. Nagyanyám igen megörült neki. Rajtam meg az öregen már úgyis csak a Jóisten tud segíteni, mondta, vagy valami jó misszionárius. Hatalmas templom volt, jókora rét körülötte, és az egész csak úgy feketéllett az emberektől. Nagyanya szépen kicsípte magát, s ilyesformán hamar a térítő színe elé kerülhetett.- Jóuram - kérlelte tisztelettel - segítsen rajtam.- Segítek, és a Jóisten is megsegít - mondta kegyesen a csuhás férfiú.- Nem tudom, látott-e már diófát, atyám - tért gyorsan a tárgyra nagyanyó -, a diófa egy borzasztó fa, és azon ücsörög immár évek óta az én hites uram, és nem akar lejönni az istennek sem, csak hermonikázik odafönn, és se eszik, se iszik, legalábbis úgy látom, és mégsem akar lejönni... Csaltuk már szép lánnyal, mindennel... Nem és nem... Fiaim, szolgálóim sorra itthagytak, mind elment a háztól, de az én uram csak nem jön le, segítsen, atyám, ha egy mód van rá!- Megpróbálhatom - hangzott a válasz a csuklya mélyéből -, egy kissé valóban bonyolult az ügy, de azért megpróbálhatom. Tudja mit, öreganyám, holnap korán reggel fölkeresem magukat, aztán majd meglátjuk, mire megyünk... Nagyanya rohant haza, felsúrolta a konyhát, a bejárati lépcsőt, az egész házat, leszedte a pókhálót még az istálló eresze alól is, felsöpörte az udvart és nem győzött mérgelődni, hogy így fölverte a dudva... idejön ez az ember, s mindjárt
