Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Sinkó Ferenc: A negyedik Róma (esszé)
A negyedik Róma mára: gyónni fogok Felségednek, mint lelkiatyámnak, akitől az ember - nem itt, hanem a másvilágon - bocsánatot remél...” Csak annyit kért, hogy mások bűneit ne legyen kénytelen bevallani. A cár az irat lapjaira odaírta megjegyzéseit. Ennél a passzusnál nem azt jegyezte meg, hogy az anarchista valószínűleg hazudik, hanem, hogy: „csakis a teljes, szívből fakadó vallomás tekinthető gyónásnak, nem az ilyen föltételes“. A cár isteni hivatásáról Dosztojevszkij így vall: „Ha nálunk egyáltalán tett valaki valamit, akkor az ő volt, a cár, akit imád az orosz nép... Nálunk a nép mindegyik cárunkat megajándékozta és megajándékozza szeretetével, és ő az egyetlen, akiben teljesen hisz. A nép számára ő a titokzatos szentség, fölkent uralkodó.“ Ő, a cár az orosz nép megtestesítője és feje messiási küldetésében is, amelyet így foglal össze a nagy író: „Egy évszázadon belül az egész világ számára elkövetkezik a nagy megújulás az orosz gondolat által: szenvedélyesen hiszek ebben... Elhivatottságunk a pravoszláviában rejlik, a keletről jövő fényben, amely beragyogja majd a Krisztusát veszített, megvakult nyugati emberiséget... Fel kell mutatnunk a világnak az orosz Krisztust, akit a világ még nem ismer, akinek alapgondolata a mi kedves pravoszláviánkban rejlik. Nézetem szerint ez eljövendő civilizációs missziónk, Európa feltámadásának lényege, eljövendő hatalmas létünk...“ A filetoszi jövendölés - legalábbis azon része, amely a cárok örökké tartó uralmát ígérte - nem teljesedett be. Nem is maradhatott fenn a végtelenségig, mert a harmadik Rómát ugyanolyan társadalmi és erkölcsi kórságok tartották évszázadokon át gyulladásban, amilyenekről az első Róma vonatkozásában Suetonius, a második Róma viszonylatában Prokopiosz számol be Titkos történeté ben. Igaz, a cárok trónján nem ült annyi őrült, mint amennyiről Suetonius számol be a római istencsászárokról készült arcképsorozatában, de Moszkva jobb szándékú uralkodói sem bírták torzulások nélkül elviselni a mindenhatóság és a bírál- hatatlanság súlyait. Annál kevésbé, mert körülöttük is kialakult a bizánci szellemű polgári és katonai bürokrácia, amely nemcsak kiszolgálta urait, hanem fogságában is tartotta őket. A zsarnokság szerves velejárója a néplázadás és a forradalom. A Razin és Pugacsov keltette vihart még túlélte a cár, a huszadik század forradalma azonban lesöpörte trónjáról. Messiási küldetését azonban átvették az írók, a nacionalista irányzatok, majd a világforradalmárok - lépésről lépésre laikusabb, profánabb frazeológiába öltöztetve azt. Gogol, Dosztojevszkij, Akszakov, Danyilevszkij, Tolsztoj, Me- reszkovszkij, Biok egyöntetűen hirdeti és jósolja egy évszázadon át a nyugati civilizáció halálát és az orosz kultúra és civilizáció várható diadalát. Herzen, Cser- nyisevszkij, Dobroljubov, Piszarev, Lavrov, Bakunyin, Kropotkin, Nyecsajev és Mihalovszkij teljesíti ki és fejezi be a folyamatot: a forradalmi messianizmus kibontakoztatását. Meg akarják buktatni a cári uralmat, új társadalmi és gazdasági rendet hirdetnek, de nem csak az orosz nép számára. „Európa borzalmas kataklizma felé közeledik - hirdeti Herzen. - A mai nyugati civilizáció meghal.
