Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)
Verstörténés, kritikatörténés latvilágának gazdagságára s költeményeinek arra a míves, művészi megmunkált- ságára, amelyhez fiatal költőink közül - elnézést érte... megintcsak költőnő, Mi- kóla Anikó versei hasonlíthatók“ - mondja Rácz Olivér. Vigyázat! Csúsztatás!- mondom én. Kétszeres csúsztatás, méghozzá. Mert az állításban benne foglaltatik az, hogy az Egyszemű éjszaka férfi triumvirátusa a Varga Erzsébettel való összehasonlítást nem bírja el (ami, figyelembe véve munkásságuk gazdag és elismerő kritikai visszhangját, akár hazai magyar, akár magyarországi, akár pedig- pl. Ľubomír Feldek révén - szlovák térfélről, eléggé abszurd állítás ahhoz, hogy költészetünk reális értékrendjének ismerője előtt önmaga cáfolja meg önmagát). Csúsztatás Rácz Olivér állítása továbbá amiatt is, hogy Mikola Anikó sokkalta érettebb hangon és sokkalta kisebb hibaszázalékkal teremtett költészetet, mint a valójában még mindig pályakezdői bizonytalanságokkal küszködő, mutáló Varga Erzsébet. Ennek ellenére ifjabb nőköltőnk költői útját az „egyéni és egyedi, “ a „kollektív és útkereső“, a hagyományokra épülő, hagyományokat őrző“ és „modern“ jelzőkkel illeti Rácz Olivér - mintha csakugyan előttünk állna egy nagyszabású, szintetikus költői életmű, „népköltészetet, klasszikus költészetet, ősi énekeket és tisztán csengő, valóban modern hangvételű Varga Erzsébet-verse- ket" rendezve nagyszabású univerzummá, benne „a formaművészet remekei“- vel. Ennek a minősítésnek csupán egyetlen hibája van: tudniillik hogy sohasem alapul elemzésen; a recenzens nagyvonalúan sorolja a sikerült költemények közé (mert számára ebben a kötetben csakis sikerült költemények léteznek) azokat a szövegeket is, melyekkel szemben a korábbiakban - úgy érzem - joggal merültek föl, akár részemről, akár pedig Tőzsér Árpád részéről kifogások és aggályok. Az „ősi népköltészeti örökség“ ihlette versek, akár rutinszerű stilizációk, akár nem, így kerülnek, akárcsak Alabánnál, a végig nem gondolt „népiesség“ fogalmának ösztönző hatására, az érett költemények kategóriájába. Varga Erzsébet klasszikus szonettjét az „és ez is modern költemény!“ felkiáltással fogadja a recenzens, amihez én csupán azt a halk megjegyzést fűzném, hogy motívumkészletében nem is annyira modern; s hogy vannak ennél „modernebbül hagyományos“ szonettjeink is Varga Imre, Kulcsár Ferenc lírájában, vagy éppen Farnbauer Gábor kötetében, amelyben a Távlataim záradéka című szonett olyan, valóban modern - a mai természettudományos világlátásból kölcsönzött - szavakat tartalmaz, mint például „homeosztázis“, meg hogy „evolúció“. Hagyomány és újítás dialektikája szellemében aligha hanyagolható el annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy - legyen szó akár a folklór kínálta formákról, akár a klasszikus szonettról- a régi öntőformákban új nyelv szólal-e meg, új szemlélettel, új témákkal. Tőzsér Arpád a Varga Erzsébet-szonettet „majdnem remeklésnek“ tartja (kedvenc darabom nekem is); s ha érvelését jól értem, amiatt bizonytalanodott el kissé értékítéletében, hogy a vers, mint írja „Baudelaire és Tóth Arpád modorában“ született. Mai téma, mai szemlélet jellemzi viszont Tóth László valóban modern szonettjét, amelynek idézését annál inkább is szükségesnek érzem, mert tulajdonképpen sikerült paródiája az irodalom nem-esztétikai szempontú, pragmatikus megítélésének. íme tehát A boldog szonett:
