Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)

Zalabai Zsigmond

Mondják: szomorúk a verseim, és elmellőznek minden formát; hadd írjak hát egy kedveset, im, melyet jókedv s boldogság foly’ át.

Kötött is lesz mellesleg, szonett, maga a papírra szállt tökély, karcsú, légies, mint egy tonett -, s milljom olvasót fog ösztökélni nagy derűre, nyílt mosolyra, bátor harcra a munka frontján, s hirdeti majd, ó, semmi kétség

(mégha netán másképp is volna): űzzön bár falka bősz toportyán, az élet szép, azért is szép, szép!

Nem minden célzatosság nélkül iktattam ide Tóth László szonettjét. A Rácz- recenzió ugyanis - összemosva az esztétikailag értékes verseket az értéktelenekkel - a tartalmi elemzésnek, az irodalom egyoldalú és mereven pragmatikus értelmezésének a szellemében íródott. Az Instrukciók a Nagy Varázslathoz című Var- ga-opusz kapcsán, azt hangoztatva, hogy e vers „mondanivalója és tiltakozása akár politikai sajtónk címoldalain is korszerű tiltakozás lehetne“, nem tesz mást, mint hogy veszedelmesen, merthogy a művészet sajátszerűségét kikezdve azonosítja egymással az emberi tudat két különböző, egymáshoz persze sok szállal kötődő, ám létezésmódjában egymástól határozottan távol álló formáját: a politikai tudatformái és az irodalom tudatformáját. Hangsúlyoztuk már, hogy ami a publicisztikára tartozik, az a publicisztika feladata; ami az irodalomra, az az irodalomé. Nem árt mindamellett megismételni Vincent Šabík gondolatait, megtoldva azokat újabb megszívlelendő tanácsaival is: ,^4z irodalom a közvetlen gyakorlat megszakításának és a jelek világába való átvetítésének intézményesített szférája. Elhatárolódik a gyakorlattól, sohasem válik gyakorlati tetté. Kauzalitása összefügg sajátos tudatával, amely - ahogy erre Bertolt Brecht rájött - például lehetetlenül a Kommunista Kiáltvány »poetizálását«, mivel az emberi tudatnak különféle megnyilvánulási formái vannak, s ezek az eredet, a keletkezés, a nyelvezet, az eszmetársítások logikája, a terminológia szempontjából különböznek egymástól".

Azaz: mi elhisszük Varga Erzsébetnek - ismétlem meg Tőzsér Árpád szavait kissé módosítva -, hogy életének célja, mint első kötetében hangoztatja, a milliókkal való azonosulás, vagy hogy, mint második gyűjteményében számtalan verssel igazolja, a békét félti, s a háborút gyűlöli; de hát minket, olvasókat, mi több: hivatásos olvasókat verskeresésének és énkeresésének az esztétikailag érvényes stádiumai érdekelnek. Mi elhisszük - mert hiszen ez az a bűvös szó, amely Bábi, Alabán, Rácz írásaiban egyaránt közös! -, hogy Varga Erzsébet elkötelezettje a békének. Pontosabban: hogy elkötelezettje a békének ő is. De higy- gye el nekünk a műformálás gondjaival még változatlanul küszködő költő recen