Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)
Zalabai Zsigmond tivációt, a folklórstilizációt; hogy társul-e a népi stílushoz valamiféle népi életanyag, szociológiai hitelesítő pecsét; hogy az archaizálás együtt jár-e a történelem megidézésével; vagy hogy az örökölt motívumkészlet öntőformáiban mai életérzések kelnek-e új életre. Illenék rámutatni a folklorisztikus motívumok alabáni „kifejező ereje“ kapcsán az erőtlenségre, a Kiss Anna-i „vajákos hang“ hatására (Tőzsér Árpád) vagy éppenséggel arra, hogy az Adjatok bocskort című Vargadalnak még a ritmikája is teljes egészében Nagy László-utánérzés: Az Adjon az Isten szerencsét kezdetű dalának az „áthallása“. Alabán Ferenc szerint Varga Erzsébet az ars poeticákkal hoz újat „eddigi költészetébe és a csehszlovákiai magyar lírába is“. Igen. Részben. A mondat azonban nem sikeredett eléggé szabatosra: a „vers a versről“ típusú szövegekkel, me- taversekkel valójában egy másik Varga, az Imre, majd pedig - szintén Varga Erzsébet előtt - Balla Kálmán hozott újat líránkba (meg is kapták érte a „valóságtól elbitangolt“, „életidegen“ jelzőt!). A kritikus e fölött az icipici szépséghiba fölött nagyvonalúan átsiklik, s ehelyett beéri a tartalmi elemzéssel, az (esztétikai érték szempontjából közömbös) életérzést illusztráló, eszmeiséget megfogalmazó sorok idézésével („tiszta távlat“; „cél, melyért élni tudhatok“) Mit mond ugyanerről egy másik kritikus? „Mi elhisszük Varga Erzsébetnek - kommentálja ugyanezeket a motívumokat Tőzsér Árpád -, hogy életének a harc, a »tiszta távlatok« keresése, a »kenyérmegosztás« jósága (...) egyszerre eleme, de minket, mint olvasókat, kereső-kutató (verskereső, énkereső) útjának elsősorban esztétikailag érvényes stádiumai érdekelnek.“ Azaz: az Alabán által nagyra tartott szövegeket Tőzsér esztétikailag érvénytelen, félresikeredett próbálkozásnak tekinti. Alabán Ferenc viszont éppen a „programozó szándékot“ (a Varga Erzsébet-lí- ra legromlékonyabb verscsoportját) emeli ki, arra a következtetésre jutva, hogy a kötetben az „érzelmi telítettség a határozott gondolatiságra való törekvéssel“ ötvöződik, s hogy korábbi önmagát a költő „főleg gondolati szinten“ haladta meg. Elemzések, bizonyítások nélkül nem hiszek - nem hihetek - ennek az állításnak sem. Retorika, pátosz, történetfilozófiai naivitás: ezek a fogalmak jutnak hirte- lenében eszembe például az Opusz XIV című (gúla alakú) képversről. Mert mit kezdjek az ilyen „gondolati szinttel“ és „programozó szándékkal": „a versben is a spirálisok rendje kellene lejárt / a buta kör kora eltiktakkolt felette a tétova idő s / mi eljutottunk a tervek meg a koncepciók szép, szabályos / korszakába / tervezzünk hát nagy rétségeket / s mindenki számára I lélegezhető tiszta levegőt / mindenki számára olvasható verset“ - stb., stb. Mit kezdjek azzal a gondolatisággal, amely nem veszi tudomásul, hogy „a spirálok rendjében“ mindenkor benne foglaltatik majd „a spirálisok rendetlensége", káosza, ezernyi ellentmondása is? Naivnak és a valóság igazi természetétől idegennek tartom azt a Varga Erzsébet-i jóslatot is, hogy eljön majd az a „holnap", melyet nem bánthat „sem téli hő sem nyári hó". Kívánom, ne jöjjön el az a holnap. Mert ha eljön, a világnak lesz vége. Az életnek, amely ellentmondásokban, egymásnak feszülő erőkben, konfrontációkban, szüntelen kollíziókban létezik és fejlődik tovább. Rácz Olivér szerint: „Varga Erzsébetnek van mire szerénynek lennie: a tudására, a tehetségére, a költői felkészültségére, világnézeti megalapozottságára, gondo
