Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)

Verstörténés, kritikatörténés

piségnek, a forradalmiságnak, sőt: a hitleri kultúrpolitika formaideálja is az egyszerűség követelményét állította előtérbe. Szabolcsi Miklós szerint a mai esztétika azon az állásponton van, hogy „a gondolkodásbeli kényelmesség és a kispolgári ízlés kapaszkodik csak bele első pillantásra átlátható, kényelmes formai kritériumokba

Isten mentse meg tehát Varga Erzsébetet attól, hogy hallgasson Alabán Fe- rencre, aki szerint még csak nem is a népdalos-folklorisztikus hangvétel, hanem a közvetlen vallomáslíra (Tőzsér Árpád szavával élve: a „beszélő költészet“) lehet „jó példa a követendő érzéskifejezés hogyanjára- Egy költészet esztétikai értékét, mi több: eszmei érettségét mérni az egyszerűség kritériumával nem lehet. Főleg nem, mint teszi azt Alabán Ferenc, differenciálás, értékminősítés nélkül; hiszen a funkcionális egyszerűség mellett közhelyek, banalitások és-Tőzsér Árpád kritikája szerint - „trivialitások“ együgyűségek sűrű sora is felbukkan ebben az „egyszerű“ lírában.

Az „egyszerűség“ rokona: az „érthetőség". Akárcsak az előbbi fogalmat, ezt is sematizáltan, leegyszerűsítve kezeli Alabán Ferenc. A „közérthetőség"-el dicsérve (amely különben szintén nem esztétikai minőség, következésképpen művek értékítéletére ugyancsak alkalmazhatatlan) odáig megy buzgalmában, hogy befogadáslélektani szempontból teljesen elfogadhatatlan, tudománytalan állításokra ragadtatja magát, amikor a Varga-líra egyik legfőbb értékét abban látja, hogy a költő „elveti az önmagukba visszatérő körök misztikumát, mert mindenki számára olvasható verset tervez“; vagy amikor azt hangoztatja, hogy a Vasárnap van... című Varga-vers „maradéktalanul érthető“. A „közérthető“-nek tartott művekről, tömören idézve, ennyit mond az Esztétikai kislexikon: „Valójában azonban ilyen műalkotások nincsenek...“ Nem lesz, nem lehet „maradéktalanul érthető“ a Szonettruhás óda című Varga-vers annak az olvasónak a számára (még érettségizett embernek sem), akinek az Eósz, a Hádész, a Koré nevek nem sugalmazzák a görög mitológiát; akinek a Vasárnap van...-ban az Ikarosz motívum nem mond semmit. A versolvasás, a befogadás: bonyolultabb folyamat annál, mint ahogy azt a Varga-kötet recenzense képzeli. Kételkedem tehát abban az állításban is, hogy lírikusunk egy-egy verse „mindig valósághű, ahogy az olvasóhoz eljut“. E misztifikációban már csak azért sem hiszek, mert Varga Erzsébet sem „a“ valóságot tükrözi, (ahogy persze egyetlenegy költő sem); másrészt, mert a mű közvetítette „valóságot“ módosítják a befogadó élményei, tapasztalatai, érzelmi adottságai stb., stb. S eszembe jut itt persze a „valóság“ fogalomról az a korábban már részletesebben kifejtett nézetem is, hogy nem esztétikai minőség ez sem; mércéül tehát nem elfogadható, nem alkalmazható.

„Egyszerűség“, „érthetőség“ - a lánc harmadik tagja csakis a „népiesség“ lehet. „A folklorisztikus elemek kifejező ereje - írja Alabán Ferenc - sajátos színt visz a versekbe“. így igaz. Varga Erzsébet jobbik verseinek az esetében. De hogy ebben a folklorisztikus termékben a tiszta búza mellett sok az ocsú is, azt már a kritikus nem veszi észre. Érték és álérték különválasztásával bíbelődjön csak más. Például Tőzsér Árpád, aki szerint a virágénekek, bájoló szövegek, szerelmi dalok csupán „látszatgyőzelmek“, „szárnypróbálgatások“, „puszta formagyakorlatok“, amelyekben a forma „önmagát általánosítja, reklámozza“. Föl sem merülnek Alabán Ferencben olyan kérdések, hogy mi indokolja az etnografikus mo