Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)
Zalabai Zsigmond tékhez; ám ugyanakkor annak is, hogy - mint utaltam már rá - a hetvenes évek végétől a szlovákiai magyar kritika progresszív képviselői közül sokan inkább a hallgatást választották. Ami késik, nem múlik. Szembesítsük tehát egymással most - mai és holnapi tanulságul - a két, egymástól olyannyira eltérő költészetfelfogást! Kommentálva, kiegészítve, saját megjegyzéseimmel is dúsítva közben a magát mégiscsak világra vajúdó vitát. Előrebocsátom: azokkal a kérdésekkel foglalkozom persze csupán, amelyek itt és most - a recepciós rendszerben a legtöbb tudatzavart, félreértést okozó fogalmak szempontjából - minősülnek fontosnak. Bábi Tibor 1976-os írása lényegében megfelel azoknak a kritériumoknak, amelyeket a kritikával szemben szokás támasztani: értékel, minősít, indokolja, ha nem is mindig eléggé árnyaltan és meggyőzően, hogy mit tart jónak, mit nem. Mindazonáltal: a következetesen végigvitt esztétikai minősítés helyett végül is a témapreferencia kerekedik felül gondolatmenetében. A kötet legnagyobb ho- zadékának tartja azt, hogy a Varga Erzsébet-i „dialektiká" -nak köszönhetően ez a líra „az individualizmustól a fasisztaellenes és forradalmi megnyilvánulásokig fejlődő költői magatartást és logikát árul el. Erre valóban csak egyéniség képes. “ Mivel ez a költészet forradalmi - fejtegeti tovább Bábi Tibor, vitába szállva a kötet fülszövegével, amely Varga Erzsébet apró kis természeti képeit impresz- szionisztikusaknak nevezi -, „nagyon kevés köze van az impresszionizmushoz, mely köztudomás szerint a kommün bukása után jött létre. Nem azonosult az uralkodó hatalommal, de kiábrándult a forradalomból". Varga Erzsébet viszont, mivelhogy kötete záradékának, a Hajnalfénynél című ciklusnak a versei „eszmeileg a legérettebbek (...) nemhogy kiábrándult a forradalomból, hanem eljutott annak igenléséig". Bábi Tibor, ámbár a ciklus egyik versét maga is „naiv"-nak tartja, a „mondanivaló"-val viszont „kételkedés nélkül" azonosulni tud, finoman elnézi Varga Erzsébetnek azt az „aprócska“ botlást, hogy forma és tartalom - lévén szó mégiscsak költészetről - nem létezhet külön-külön, hanem csupán egymásban, koegzisztenciában. Elfelejti föltenni azt a kérdést is, hogy ama bizonyos „eszmeileg legérettebb“ versek vajon nem az ötvenes évekből itt felejtett sematizmus újraéledt hajtásai-e. Az impresszionizmusnak Bábi-féle értelmezése pedig - hogy is mondjam? - nagyon távol áll az irodalom igazi természetétől. Korstílusok, stílusirányzatok formai jegyei ugyanis alkalmasak arra is, hogy teljesen másfajta világnézetet is ki lehessen velük fejezni, mint amilyennek a szolgálatában eredetileg létrejöttek. Tóth Árpád költeménye, Az új isten úgy forradalmi vers, hogy őrzi írójának impresszionista stílusjegyeit, szín- és jelzőhalmozásait... A Bábi-fé- le logika tehát nem pótolhatja az esztétikai elemzést, annak a ténynek a poétikai- világképi vizsgálatát és szigorú minősítését, hogy Varga Erzsébet bejárta-e azt a fejlődési utat, melyet kritikusa tulajdonít neki. Alabán Ferenc vagy nem esztétikai fogalmakkal, vagy pedig végig nem gondolt esztétikai fogalmakkal minősíti Varga Erzsébet második kötetét. Kiemeli a költő „egyszerűségét", amely „szinte költészeti program is egyben“. Nos: Varga Erzsébetnek - mint erről majd másutt szólok - vannak egészen izgalmas kísérletei a már-már beszéltnyelvi egyszerűség mai poétikát gazdagító megteremtésére. Az egyszerűség azonban önmagában nem érdem. Nem feltétlenül tartozéka a né-
