Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)

Verstörténés, kritikatörténés- fordulva szembe az erősen sematizált, prekoncepciókhoz igazodó líraértelmezés gyakorlatával, amely a - láthattuk - nem is annyira „dadaisztikus", mint inkább a valóság ihlette groteszk révén az élettől és a néptől való elbitangolás riasztó példáját vélte fölfedezni a Bettes-szövegekben, ahelyett, hogy a valóság valós képét és a „progresszív antropológia“ kimunkálásának elkötelezett kísérletét látta volna bennük.

Ha a költői etika próbaköve az a tény, hogy a világ ellentmondásaiból mit és mennyit és hogyan mutat föl az alkotó, akkor a kritikusi etika próbaköve nem lehet más, mint hogy az ítész miképpen viszonyul egy-egy vers (költészet) esztétikummá transzformáit valóságképéhez. A kritika felelőssége az elkötelezett költészet iránt - amelytől ugye, Vincent Šabík véleményére utalva vissza, „igazságot, valósághű ábrázolást várunk“, még ha ez „nem mindig azonos“ is „a valóság önszemléletével“ - ott kezdődik, hogy azonosul-e a költő által kimondott, még oly keményen megfogalmazott igazságokkal, avagy pedig képviseletüktől visszariad. Hogy tehát az elkötelezett költő az irodalom egyetlen lehetséges stratégiájának: a humánumnak elkötelezett, avagy netán rövid távú taktikai meggondolásoknak lekötelezett kritikusra talál-e versvilágának értelmezőjében. Ilyen szempontból közelítve meg a kérdést, azt tapasztalhatjuk, hogy nemcsak a társadalomkritikai célzatú groteszkség tekintetében állt talpáról a fejére a dialektika, azaz az elkötelezettség fogalmának értelmezése; ugyanilyen torzulásra került sor- újfent - az elégikusság kérdésének (s vele összefüggésben persze: „optimizmusnak“ és „pesszimizmusnak“) a kritikai megítélésében is.

A Kövesdi Károly második kötetéről tanulmányt író Alabán Ferenc mintha megfeledkezett volna az Illyés Gyula-i intelemről, hogy „pesszimista“ vers valójában nincsen; s hogy a valóság és eszmény diszharmóniájára rámutató költői magatartásnak „bizonyos mértékben - mint azt Vincent Šabík hangsúlyozta - kétségbe kell vonnia az általánosan elismert eredményeket is“! Alabán Ferenc - tény, ami tény - korántsem olyan durva „elvi harcossággal“ járja körül ezeket a kérdéseket, mint Mészáros László a dada (neodada, áldada) groteszkség-fogalmát. Nem egy gondolatmenetében borotvaélen egyensúlyoz a „pesszimista“ vers létjogának elismerése, illetve megkérdőjelezése mellett. Végül is azonban az utóbbi felfogás mellett áll ki. Kövesdi attitűdjét csak idézőjelben nevezi „kritikai“ alapállásnak, egyoldalúnak tartja azt, kifogásolja a költő „borús“ hangulatát, amely „a szkepszis talajából sarjad“. A kötetben - hangsúlyozza - „egyetlen alapéletérzés vonul végig, szinte már következetesen; a körülötte levő világgal kiegyezni nem tudó, a romlást és pusztulást látó, egyúttal elégikusan lemondó és pesszimista magatartás és hangvétel határozzák meg a lírikusi attitűdöt. Az élet és világ sötét oldalainak felfedezése, de egyúttal tudatosítása és sugallása is valósággal elárasztja ezt a kötetet, és az egész költői világot determinálja. (...) A kötet verseinek alanya ezért szinte fuldoklik: a köréje gyűlt fojtogató világról, a szubjektív valóságról ad hírt, pedig a valósággal szemben elfoglalt álláspontjáról is vallania kellene. A probléma az, hogy a költő szkepszise nem termékenyítő és nem is reménykeltő. (...) A pesszimista költészet a pesszimista embert és világot is jelentheti" - vonja le a végső tanulságot Alabán Ferenc.

Következtetésével - ha ez rossz versekre, a világundor szülte szövegekre vonatkoznék - mélyen egyetértenék. Csakhogy: Kövesdi Károly esetében - én le