Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)
Zalabai Zsigmond galábbis úgy látom - a „pesszimista költészet“ nem föltétlenül (sőt: semmiképpen sem) jelenti a „pesszimista embert és világot“. Kövesdi Károly ugyanis nem csupán a „szubjektív valóságról" ad hírt (bár - lévén a költészet önkifejezés, ennél mi sem volna természetesebb!), hanem vall, méghozzá kemény szavakkal fogalmazva, „a valósággal szemben elfoglalt álláspontjáról is" - ezt az álláspontot azonban Alabán Ferenc vagy csupán részben veszi tudomásul, vagy pedig elveti azt hosszú és elvont fejtegetésekbe bocsátkozva bizonyos „ontológiai és gnozeo- lógiai tényezők“-TÖ\, „tükrözés“ és „objektív valóság" kérdéseiről, „tudatunk" és létünk „egzisztenciális" megnyilvánulásairól, a „megismerhetőség"-ről stb., stb. A legkézenfekvőbb megoldásra: tudniillik, hogy Kövesdi Károly magatartását, verseinek világképét összevesse mindennapi világunk reális képével, fölismerve, hogy Kövesdi elégikus attitűdje - mint ezt fiatal költőnk az Elég(ia) című versében frappánsan jelzi is - az „elég volt!" etikai parancsából, s ily módon a jobbra törő küzdéskényszerből fakad, kísérletet sem tesz. Éppen ezért Alabán Ferenc érvelése - bizonyos prekoncepciók légüres terében lógva - nem győzi meg a kritikus kritikusát. Nem hiszem el neki, hogy a Kövesdi-féle magatartás csak a kritikusi óvatosság macskakörmei között nevezhető „forradalmiság"-nak; a ša- bíki értelmezés szellemében valójában - akárcsak a groteszk realitásba horgo- nyozódó eseteiben - ezúttal is az emberi személyiség kiteljesedését gátló tényezők elleni következetes és elkötelezett magatartásról van szó. Nem tudom elhinni Alabán Ferencnek, hogy a költő „a polarizált valóság ellentéteit (dialektikáját) nem villantja fel és ezáltal nem jelenik meg a dinamikus egyensúlykeresés sem, amely térben és időben a teljes emberré válás lehetőségeit jelenthetné az adott szituációban. Felvetődik a kérdés: az ilyen »forradalom« lehetővé teszi-e az egyén számára, hogy a valósággal és világgal folytatott összetűzései után visszatérhessen önmagához?" Nos: számomra ez a kérdés nem kérdésként, hanem igenlő válaszként vetődik fel. Annál inkább, mivel Kövesditől egyáltalán nem idegen a „dialektika", nem idegen a „dinamikus egyensúlykeresés“. Mert Kövesdi azt is vallja - a Hegedűk a város fölött című költeményében -, hogy ereje elhinni „nem támad soha / hogy az éden daloktól ostoba / és nem épül meg soha a csoda“. Ugyanennek a versének a zárlatában, a város fölött elhúzó hegedűraj képével, így talál vigaszt a jövőben: de a szabad szél mégis szárnyára veszi hallgassátok rajuk itt húz el a város fölött félmagasan úgy tűnik költözőben de immár szabadon alázatosan hozzák a csodát mert nélkülük minden kibírhatatlan Nem idegen tehát a távlatos jövőképnek az áhítása, a társadalom ellentmondásai között létező ember megújulásának - és költői megújításának, megreformálásának! -felelősségérzettől átitatott vágya Kövesdi Károly lírájától. Az optimizmus ideologikus prekoncepcióihoz igazodó kritikus azonban ennél is többet várt volna tőle... Optimizmus, pesszimizmus, kommunikáció, közérthetőség, valóság, népiség, elkötelezettség - íme néhány, rendre visszafelé: az irodalom sajátos létmódja, szereptudata, küldetése, irodalmisága ellenében elsülő fegyver a szlovákiai magyar recepciós rendszer arzenáljából. Nem csoda hát - fogalomtisztázó viták hiá
