Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)
Zalabai Zsigmond drumbi), szófacsarásokkal (ad citeram), a szavak véletlenszerű összecsengésével (admirális, ad amál is) töri meg. Ezek a motívumok - főként a bennük rejlő „ad" igének a révén - a kánaáni állapotokat festő sikerpropaganda kiürült szavai; ugyanolyan képtelenségek, mint az az állítás, hogy majd „erdőszélen szárba szökken /szárba szökken a kalász“. A vers motívumai átgondoltak, tiszták, egységesek: az eveinek, az alapvető emberi igények kielégítésének a köréből származnak. A motívumlánc egyik oldalán a ritka (többnyire csupán karácsony táján s akkor is csupán elvétve kapható) csemege áll: az ananász. Amely a költőnek és egyúttal-lásd a „nincsaz a zsák mi leránt" sort! - a munkásembernek a szemszögéből szinte elérhetetlen, éppen ezért torzult képzetként jelenik meg, „an a nász"-szá esve szét. Ellenpontja tehát az értékszimbólumként funkcionáló „ananásznak“, mint ahogy ellenpontozó szerepük van a „vajas kenyér“, a „hideg lecsó“, a „köcsög tej“ a mulatás, a vígság, a mámor képzeteit groteszk-ironikus „tejbenyakalás“-sal kifejező motívumoknak is. Keserédes nevetés tehát a Bettes Istváné; szónak és tettnek, hirdetett eszményeknek és a tényleges valóságnak a konfrontációjából fakad számtalan sikerült versének minden egyes szava. Magatartása: történelem alulnézetből. Kisemberi látószögből. Azaz: elkötelezetten. Éppen ezért nehéz minősítő jelzőt találni Mészáros Lászlónak arra a logikai csúsztatására, amellyel - akárcsak az elemzett vers esetében - teljes mértékben félreértelmezi Bettes István egy másik, az előzőnél sokkalta „érthetőbb“, egyértelműbb versét, a Kommunikációt is, amely a haszonelvűség egyre burjánzóbb jelenségében látja annak okát, hogy az olvasók egy része, nem válthatván materiális értékre a szellem termékét, elfordul a költészettől, s emiatt „százezrek dideregnek / kiégett parázs hamujában kapir- gálva“.- S a kritikus végkövetkeztetése? „A didergő százezreknek ez a magabiztos elmarasztalása nemcsak meglepő, de egy kicsit meg is döbbenti az embert. (...) Véleményünk szerint az is kommunikációs zavar, ha egy fiatal költő a nép helyett csak didergő (...) százezreket lát“ - szögezi le Mészáros László, s „kultúrgőg"- nek, „tömegiszony“-nak bélyegzi annak a Bettes Istvánnak a magatartását, aki- láthattuk az Ad citeramban - az életet ugyancsak alulról, a valós mindennapi korhangulat látószögéből szemléli, s aki e versei megírása idején úgy volt fia a „népnek“, hogy - egyetemi diplomá\a\ a zsebében - kazánfűtőként dolgozott Rimaszombatban. költészet nagyjai még az elnyomott, a manipulált tömegben is mindig meglátták a létfenntartó, teremtő és történelemformáló erőt. Ezt ma meg kell látnunk“ - dörgi el újabb intelmeit Mészáros László, arról feledkezvén meg csupán, hogy a Bettes-líra legjobb vonulatában éppen a kisemberi közösségek „teremtő és történelemformáló erejének" a léthez való jogáért perlekedik a fiatal költő; hogy az ő nevükben, értük, nem pedig ellenük szól, rombolva groteszkje- ivel az illúziók hamis világát, teremtve helyette egy reális, realista valóságképet. Éppen ezért: ettől a kritikától nem a Bettes-líra erkölcsi hitele rendült meg, méghozzá alapjaiban; mi több: a fiatal költő etikus tartásának szilárdságát, kompromisszumokat nem ismerő következetességét bizonyítja az a tény, hogy második kötetében is hű maradt a választott líraeszményhez, versekben - a Háztető (avagy A közérthetőség forradalma) és a Két bukfenc között című opuszokban
