Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Mészöly Miklós: Hölgyeim és uraim, kedves barátaim (előadás)
1989. december 12-én magyar-szlovák értelmiségi találkozót rendeztek Budapesten. A főleg írókból és történészekből álló küldöttségek a magyar-szlovák viszony neuralgikus pontjait vizsgálták meg, értesülésünk szerint tárgyilagos, szenvedélyektől mentes hangnemben. A tanácskozást a mai magyar irodalom kiemelkedő személyisége, Mészöly Miklós vezette be. Bevezető előadásának a szövegét adjuk e helyen közre, annak reményében, hogy a benne fölvetett gondolatok az Irodalmi Szemle tisztelt olvasóinál is visszhangra találnak. Ez a szöveg szlovák nyelven is megjelenik, a Slovenské pohľady valamelyik későbbi számában. MÉSZÖLY MIKLÓS HÖLGYEIM ÉS URAIM, KEDVES BARÁTAIM Nem a történészi vagy politológiai illetékességem indokolhatja a megtiszteltetést, hogy a mostani beszélgetésünkhöz néhány bemelegítő gondolatot fogalmazzak meg, szerényen csupán az, hogy író vagyok s szerszámom és ádáz provokálom a nyelv. Egészen pontosan, az anyanyelv. A kettő között csupán annyi különbség van - engedjék meg, hogy férfi-metaforát használjak -, ami a nők iránti általános szerelmünk és a személyesen nekünk adatott szerelem között van. Szükségképpen. Az intimitás fokozatáról van tehát szó. Vagyis szükségképpen az identitásérzés fokozatairól is. Ami a legkevésbé sem kell jelentse azt, hogy ezek a fokozatok elvi és gyakorlati szempontból egymás életére, egymás elnémí- tására törjenek. Ha történetesen kimutatható volna, hogy a kacsákat identitásérzésükben megengedhetetlenül károsítják és folyamatosan fertőzik az Istentől, történelemtől adott közös baromfiudvarban a hasonló jogosultsággal ott káráló tyúkok - a kérdést gondolkodás nélkül az etológia tárgykörébe utaljuk. És nem az antropológia, az antropo-szociológia és pszichológia tárgykörébe. Ugyanis sokat adunk rá, hogy ne állatnak tekintsük magunkat. Ami szándéknak nemes, sikeresnek mégse mindig tekinthető. A saját nyelv használatának ugyanakkor van egy mélyebb dimenziója - ez pedig a puszta szólás formájának sejtjeinkbe kódolt természetessége és evidenciája. Ez az evidencia jóval több, mint politikai, jogi, alkotmányjogi stb. probléma. Azt mondanám tehát - mégha idealistának tűnik is -, hogy ha az emberi méltóság és önbecsülés, öntudat, másrészt az emberhez
