Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész

A kiszolgáltatottak hatalma

szik. Ha mellőznék őket, saját „alibijük" alatt fűrészelnék el a fát, és kicsúszna kezükből saját kölcsönös kommunikációjuk ellenőrzése. Ha abból indulnának ki, hogy a törvény csupán díszlet, hogy úgysem érvényes, és ezért értelmetlen rá hivatkozni, ez egyenlő lenne azzal, hogy tovább bizonygatják „kulissza voltát“, „rítus“-jellegét, támogatják mint a „látszatvilág" tartozékát, és alkalmazóinak lehetővé teszik, hogy továbbra is gondtalanul pihenjenek „alibijük" legkényelmesebb (tehát leghazugabb) párnáján.

Nemegyszer a saját szememmel győződtem meg róla, hogy a rendőr, az ügyész vagy a bíró - ha egy tapasztaltabb chartással, bátrabb ügyvéddel van dolga, és ráadásul (megnevezése által az apparátus névtelenségéből kiszakítva) a közvélemény figyelmének középpontjába kerül - egyszeriben milyen kínosan kezd ügyelni rá, hogy a rítus kifogástalan legyen; s bár azon, hogy a rítus csupán a hatalmi önkény kulisszája, ez mit sem változtat, már magának a kínosságnak a ténye bizonyos mértékig mégiscsak szabályozza, korlátozza, fékezi ezt az önkényt.

Persze ez nem túl sok. De mégis hozzátartozik az „ellenzéki“ magatartás lényegéhez, hogy az emberi „itt és most“ realitásából indul ki, és hogy ezerszer inkább hisz a következetesen keresztülvitt, kézzelfogható „kevésben“, ha az akár a legcsekélyebb módon is enyhített egy jelentéktelen kisember gondján-baján, mint valamely elvont és a beláthatatlan jövőben ködlő „elvi megoldásban". Egyébként vajon ez voltaképpen nem csupán ama masaryki „aprómunka“ egy más formája-e, amelytől első pillantásra az „ellenzéki“ magatartás olyannyira különbözni látszik?

Eszmefuttatásom azonban nem lenne teljes, ha e helyt egyúttal nem hívnám fel a figyelmet a „szaván fogás“ módszerének némely korlátaira is. A következőkről van szó: a törvény - még a legeszményibb körülmények között is - mindig csak egyike a jobbat a rosszabbtól megvédő, tökéletlen és többé-kevésbé formális eszközöknek; ám önmagában sohasem azonos ama jobbal. Feladata szolgálat; értelme nem önmagában rejlik; tiszteletben tartásának kihívása még nem automatikus biztosítéka az emberibb életnek, hiszen az egyedül az embereken múlik, s nem a törvényeken vagy az intézményeken. Elképzelhető olyan társadalom is, amelynek jók a törvényei, ahol teljes mértékben meg is tartják őket, mégis elviselhetetlen az emberek élete. És megfordítva, egészen elviselhető lehet az élet abban az esetben is, ha a törvények tökéletlenek, és tökéletlenül is alkalmazzák őket. Vagyis végső soron mindig az a döntő, milyen az élet minősége, és hogy a törvények szolgálják-e vagy megbénítják az életet; azaz sohasem csupán az, hogy megtartják-e őket, vagy sem (egyébként szigorú megtartásuk az emberi élet szempontjából olykor valóságos sorscsapás lehet). Az emberi, emberhez méltó, teljes és boldog élet záloga tehát nem az alkotmány vagy a büntetőtörvénykönyv: azok csupán előírják, mit szabad és mit nem: büntetnek, elnéznek vagy védenek, megkönnyítik vagy megnehezítik az életet, korlátozzák vagy sem, de sosem töltik meg tartalommal és értelemmel. Az úgynevezett törvényességért folytatott küzdelemnek tehát ezt a „törvényességet“ mindig a valós élet felől s vele összefüggésben kell megközelítenie; ha nem fedezi föl igazi szépségének és nyomorúságának mélységeit, s ha nincs hozzá kellő erkölcsi alapja, akkor ennek a harcnak előbb vagy utóbb óhatatlanul meg kell feneklenie valamely öncélú skolasztika