Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész
Václav Havel zátonyán. Az ember akaratlanul is hasonlatossá válna ahhoz a megfigyelőhöz, aki helyzetünket csupán a periratok és annak alapján ítélné meg, hogy minden előírásszerűen folyt-e le. XVIII Ha az „ellenzéki mozgalmak“ tevékenységének kiindulópontja az igazság szolgálata, azaz az élet valódi törekvéseinek szolgálata, ha ez a szolgálat később szükségszerűen átalakul az ember védelmévé és az ember szabad és igaz élethez való jogának védelmévé (az emberi jogok védelmévé és a törvények tiszteletben tartásáért vívott harccá), akkor ennek az útnak a következő - és alighanem legfejlettebb - szakasza az, amit Václav Benda a „párhuzamos struktúrák“ kialakulásának nevezett. Amikor azok számára, akik „igazságban akarnak élni“, már azt is lehetetlenné teszik, hogy bármilyen közvetlen befolyást gyakorolhassanak a fennálló társadalmi struktúrákra, nemhogy azok keretében érvényesülhessenek, s amikor ezek az emberek kezdik kialakítani azt, amit „a társadalom független életének“ neveztem, ez a „másik“ független élet szükségszerűen elkezd önmagán belül ,tfruktu- ralizálódni". Néhol ennek a strukturalizálódásnak csupán a kezdetleges csírái fedezhetők föl, máshol viszont a független struktúrák meglepően fejlett szintet érnek el. Keletkezésük és fejlődésük elválaszthatatlan az „ellenzékiség“ jelenségétől, még ha természetesen jóval túllépnek is azon az oly véletlenszerűen körülhatárolt szférán, amelyet ezzel a fogalommal szokás meghatározni. Milyen struktúrákról is van hát szó? Nálunk először Ivan Jirous fejtette ki és valósította meg a gyakorlatban a „másik kultúra“ elképzelését, és bár eredetileg elsősorban a nonkonformista rockzenét értette rajta, és csupán néhány, ezekhez a nonkonformista zenei együttesekhez közelálló irodalmi, képzőművészeti vagy „akciós“ megnyilvánulást, e fogalom használata csakhamar az elnyomott és független kultúra egész területére kiterjedt, tehát nemcsak a művészetre és annak különböző irányzataira, hanem a humán tudományokra és a filozófiai reflexiókra is. Ez a „másik kultúra“ teljesen magától értetődően alkotja meg a maga alapvető szervezeti formáit: a sza- mizdat kiadványokat és folyóiratokat, a magánelőadásokat, -koncerteket, -szemináriumokat, -kiállításokat stb. (Lengyelországban mindez sokkalta fejlettebb: ott már vannak ennek a kultúrának független kiadói is, lényegesen több a folyóirat, beleértve a politikaiakat is, a „sajtó“ terjesztésének nem az írógéppel történő másolás az egyetlen eszköze stb., stb.,; a Szovjetunióban viszont a „szamiz- datnak“ sokkal régebbi hagyományai és nyilván egészen más formái alakultak ki.) Tehát egyelőre a kultúra az a terület, ahol a „párhuzamos struktúra“ a legfejlettebb. Benda azonban távlatilag más szférákban is számol az efféle struktúrák kezdetleges formáinak kialakulásával: a párhuzamos információs hálózattól kezdve a párhuzamos művelődésen (magánegyetemek), a párhuzamos szakszervezeti mozgalmon és a párhuzamos külkapcsolatokon át egészen a „párhuzamos gazdaság“ valamiféle hipotéziséig. E „párhuzamos struktúráktól“ aztán továbblép a „párhuzamos polisz“ elképzeléséig; illetve benne látja az ilyen polisz csíráinak szervezeti kifejeződését.
