Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész
Václav Havel jegyzőkönyvvezetők és vaskos periratok, és ha mindezt nem fogná össze valamiféle szigorú rend? És főként: ha nem létezne az oly ártatlanul hangzó, az izgatásról szóló 100. paragrafus? Bizonyára megtelnének a börtönök mindezen kellékek nélkül is - de legföljebb egy ugandai bandita tiszavirág-életű diktatórikus államában; egy olyan rendszerben, amely a civilizált emberiség tetemes részét uralja, s amely ma a modern világ elválaszthatatlan, állandó és általánosan elismert része, az ilyesmi elképzelhetetlen, technikailag kivihetetlen. Jogrend nélkül, s e jogrend rituális összetartó szerepe nélkül ez a rendszer nem lenne életképes. A rítus, a kulissza és az „alibi“ szerepe azonban természetesen nem a jogrend ama részében nyilvánul meg a legsokatmondóbban, amely a tiltó rendelkezéseket tartalmazza, s amely az állampolgár zaklatásának alapja, hanem abban, amely azt adja tudtára, mit szabad, mihez van joga. Ezek aztán valóban csak „szavak, szavak, szavak“. Ám a rendszer szempontjából ez a rész is mérhetetlenül fontos: általa igazolja magát a maga teljességében állampolgárai előtt, az iskolában a gyermekek előtt, a nemzetközi közvélemény előtt és a történelem előtt. Nem vetheti el az önigazolásnak ezt a módját, mert nem teheti kétségessé a számára oly létfontosságú ideológia alaptételeit (láttuk, hogy a hatalmi gépezet szinte rabszolgája saját ideológiájának és ideológiája tekintélyének), hogy így megtagadjon mindent, amivel létét igazolja, s maga döntse romba e lét egyik alappillérét: a „látszatvilág“ feddhetetlenségét. Ha a végrehajtó hatalom úgy szövi be a hatalmi struktúrát, mint testet az erek, a jogrend ezeknek az ereknek valamiféle szabályozója, amely nélkül a hatalom nem tudna hatékonyan működni és: összeomlana a rend. Úgy vélem, a törvényekre való kitartó és véget nem érő hivatkozás - és nemcsak az emberi jogokat biztosító törvényekre, hanem valamennyi törvényre - távolról sem jelenti azt, mintha a rájuk hivatkozók abban az illúzióban ringatnák magukat, hogy rendszerünkben a törvény valami más, mint ami. Nagyon is jól tudják, mi a valódi szerepe. De éppen azért, mert ezt tudják, és mert jól tudják, hogy a rendszernek milyen nagy szüksége van rá - méghozzá annak a lehető „leg- magasztosabb“ hangzásában! azt is tudják, milyen felmérhetetlen jelentősége van ennek a törvényre való hivatkozásnak: minthogy egyetlen percre sem nélkülözheti a törvényeket, és (az „alibi“ meg a kommunikáció végett) a törvényesség színlelésének kényszere reménytelenül megköti a kezét, a rendszer kénytelen a „szaván fogására“ valamiképpen mégiscsak reagálni; a törvényre való hivatkozás ugyanis az „igaz életnek“ pontosan az az aktusa, amely potencionálisan éppen hazug voltában veszélyezteti egész hazugságokra alapozott építményét: újra meg újra leleplezi a társadalom előtt, valamennyi hatalmi struktúrát is beleértve, a törvény rituális voltát, újra meg újra felhívja a figyelmet valóságos tartalmára, s ezzel közvetve arra kényszeríti mindazokat, akik vele takaróznak, hogy ezt az „alibijüket“, ezt a kommunikációjukat, ezt a „szabályozót“, amely nélkül a hatalmuk nem tudna működni, tovább szilárdítsák és hitelesítsék - akár lelkiismereti okokból, vagy a látszat kedvéért, a hatalmi önfenntartási ösztön által vezérelve (a rendszer és összetartó elvének önfenntartásaként), akár pusztán abbéli félelmükben, hogy esetleg szemükre vethetik a rítus „szakszerűtlen" alkalmazását. Más választásuk ugyanis nincs: mivel játékukat nem foszthatják meg a szabályaitól, nem tehetnek egyebet, mint hogy e szabályokat aggályosán figyelembe ve
