Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész
A kiszolgáltatottak hatalma ta, a biztonsági szervek túlkapásai és a bíróságok fölötti teljhatalma, a büntetőtörvénykönyv néhány szándékosan ködös cikkelyének elképesztően széles körű alkalmazhatósága stb., stb. és természetesen a jogrend pozitív záradékainak tökéletes semmibevétele (az állampolgárjogai), mindez egy ilyen kívülálló megfigyelő számára természetesen rejtve maradna; az egyetlen, amit tapasztalatként magával vihetne, az a benyomás lenne, hogy jogrendünk nem sokkal rosszabb más civilizált államok jogrendjénél, sőt hogy nem is igen különbözik tőlük (talán néhány olyan kuriózumtól eltekintve, mint egy párt örökké tartó uralmának és az állam egy szomszédos szuperhatalom iránti odaadásának alkotmányban való rögzítése). De ez még nem minden: ha egy ilyen megfigyelőnek módjában állna megismerni biztonsági szerveink és bíróságaink tevékenységének formális részét, megállapítaná, hogy a szokványos rendelkezések többségét általában megtartják: a letartóztatást az előírt határidőn belül követi a vádemelés, az őrizetbe vétel elrendelése szintúgy, a vádat annak rendje és módja szerint kézbesítik, a vádlottnak joga van védőügyvédet fogadni, és így tovább. Vagyis: mindenkinek van alibije: törvényesen járt el. Az, hogy a valóságban kíméletlenül és teljesen értelmetlenül tönkretették egy fiatal ember életét - esetleg pusztán azért, mert lamásolta egy betiltott író regényét, vagy mert a biztonsági szervek úgy találták jónak, hogy hamis vádat emeljenek ellene (amivel a bírótól a vádlottig mindenki tökéletesen tisztában van) - valahogy mindig a háttérben marad: a vád hamis voltának a periratokból egyáltalán nem kell kiderülnie, és az izgatásról szóló paragrafus formálisan nem zárja ki, hogy egy regény lemásolására is alkalmazható legyen. Más szóval: a jogrend - legalábbis néhány területét tekintve - valóban csak a „látszatvilág“ kulisszája. De hát akkor miért van rá egyáltalán szükség? Pontosan azért, amiért az ideológiára: segít felépíteni azt a bizonyos „alibi“-hidat a rendszer és az egyén között, amely megkönnyíti az egyén belépését a hatalmi struktúrába, és a hatalmi önkény kiszolgálását: az „alibi“ ugyanis lehetővé teszi, hogy azzal az illúzióval áltassa magát: nem tesz egyebet, csupán betartja a törvényeket, és megvédi a társadalmat a bűnözőktől. (Mennyivel nehezebben verbuválná össze a rendszer e nélkül az „alibi“ nélkül a bírók, ügyészek és nyomozók újabb és újabb nemzedékeit!) Mint a „látszatvilág“ része azonban a jogrend nemcsak az ügyészek lelkiismeretét altatja el - becsapja a közvéleményt, a külföldet és a történelmet is. 2) Akárcsak az ideológia, a jogrend is nélkülözhetetlen eszköze a hatalmon belüli rituális kommunikációnak. Vagy talán nem pontosan az-e, ami a hatalomgyakorlásnak formát és keretet ad, ami a hatalom minden elemének lehetővé teszi a kölcsönös megértést és önigazolást, ami ennek az egész csalárd játéknak „szabályokat és a gépészeknek technológiát kínál? Vagy talán el lehet képzelni a poszttotalitárius hatalom gyakorlását e nélkül az egyetemes rítus nélkül, amely a létét lehetővé teszi, s amely a megfelelő hatalmi elemeket azok közös nyelveként összeköti? Elvégre minél fontosabb szerepe van a hatalmi struktúrában az elnyomó apparátusnak, annál elengedhetetlenebb, hogy működésének legyen valamiféle formális rendje! Miként kerülhetnének különben az emberek könyvek lemásolásáért olyan simán, észrevétlenül és minden bonyodalom nélkül rács mögé, ha nem lennének kéznél a bírók, ügyészek, nyomozók, védők, bírósági
