Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész
Václav Havel hiszen úgyis azt csinálnak, amit akarnak“ - véli az emberek többsége. Végső soron nem képmutatás-e hát, nem „švejki bakafántoskodás“, a felkínált játék más módon való elfogadása, az öncsalás egy más formája a rendszernek ez az örökös „szaván fogása", és a törvényekre való hivatkozás, melyekről minden gyerek tudja, hogy csak annyi az érvényük, amennyit az uralkodó hatalom jónak lát? Vagyis: összeegyeztethető-e egyáltalán ez a módszer az „igaz élet“ elvével mint az „ellenzéki“ magatartás kiindulópontjával? E kérdésre csupán egy szélesebb körű eszmefuttatás alapján lehet válaszolni, amely a poszttotalitárius rendszer jogrendjének szerepét veszi górcső alá. A „klasszikus“ diktatúrától eltérően, amelyben a hatalom sokkal nyíltabban és szabályom^unabbul érvényesül, mivel nincs oka ezt a beállítottságát titkolni és hatalomgyakorlási módszerét leplezni, s ezért nem kell holmi jogrenddel túl sokat bíbelődnie, a poszttotalitárius rendszer épp ellenkezőleg, valóságos megszállottja a rendszabályoknak; úgy véli, mindent a törvények béklyójába kell vernie: ebben a rendszerben az élet keresztül-kasul van szőve az előírásokkal, irányelvek, normák, rendeletek és szabályok pókhálójával. (Nemhiába nevezik apárt- bürökrácia rendszerének.) E rendszabályok nagy része az élet teljes körű, a poszttotalitárius rendszerre oly jellemző manipulációjának a közvetlen eszköze: elvégre az ember e rendszerben csupán egy gigantikus gépezet jelentéktelen csavarja; jelentősége mindössze arra a feladatra korlátozódik, amelyet ebben a gépezetben betölt; a munkahelye, a lakása, a mozgástere, valamennyi társadalmi és kulturális megnyilvánulása szigorúan meghatározott és ellenőrzött kell hogy legyen: az előírt életviteltől való bárminemű eltérése kisiklásnak, önkényeskedésnek és anarchiának minősül. A vendéglő szakácsától kezdve, aki a bürokratikus apparátus körülményesen megszerzett beleegyezése nélkül nem főzhet a vendégeknek az állami szabványtól eltérő egyetlen specialitást sem, egészen az énekesig, aki a bürokratikus apparátus jóváhagyása nélkül nem énekelhet el a koncertjén egy új dalt, minden ember minden életmegnyilvánulásában gúzsba van kötve az előírásoknak ezzel a bürokratikus szövedékével, amely összességében a poszttotalitárius rendszer törvényszerű produktuma, azé a rendszeré, amely a maga törekvéseinek szellemében: zökkenőmentes „önmozgása“ érdekében egyre tökéletesebben megbénítja az élet minden törekvését. A szó szoros értelmében vett jogrend ilyen közvetlen módon is szolgálja a poszttotalitárius rendszert, ebben mit sem különbözik „az előírások és tilalmak világának” valamennyi többi területétől. Ugyanakkor e szolgálatnak - némely szférában kevésbé, némelyikben érzékelhetőbben — még egy közvetett formája is kimutatható. Egy olyan formája, amely a jog szerepét feltűnően közelíti az ideológia szerepéhez, ha ugyan nem teszi annak közvetlen részévé: 1) A jogrendnek is megvan ugyanis a maga „alibi" szerepe: a hatalomvégrehajtás „alantas“ voltát az „írott szó“ magasztos köntösébe rejtve, az igazságosság tetszetős látszatát kelti, „a társadalom védelmének“ és a hatalomgyakorlás objektív szabályozottságának látszatát, hogy elfedje a joggyakorlat valódi lényegét: a társadalom poszttotalitárius manipulációját. Ha valaki semmit sem tudna hazánk életéről, és csak a törvényeit ismerné, képtelen lenne felfogni, miért vagyunk tele panasszal: a bíróságok és ügyészségek rejtett politikai manipulációja, az ügyvédek korlátozott lehetőségei, a bírósági tárgyalások ténylegesen zárt vol
