Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész
A kiszolgáltatottak hatalma tekben, amikor a nyílt erőszakra csak erőszakkal lehet válaszolni, és amikor ennek ellenkezője az erőszak támogatásával lenne egyenlő: emlékezzünk csak az európai pacifizmus vakságára, amely egyike volt a második világháború kitörését kiváltó tényezőknek.) Mindez annak a gondolkodásmódnak már említett kétségbevonásából következik, miszerint a valóban hathatós társadalmi változások kizárólag úgy érhetők el, ha (bármilyen módon) keresztülviszik a rendszer- vagy a kormányváltást, és hogy ez - mint úgynevezett „alapvető“ változás - feljogosít rá: ha a szükség úgy kívánja, „a kevésbé lényegesnek“, az emberéletnek a feláldozásától se riadjunk vissza. Vagyis az elméleti elképzelések tisztelete ez esetben erősebb, mint az emberi élet tisztelete, s éppen ebben rejlik az ember újbóli leigázásának potencionális veszélye. Az „ellenzéki mozgalmakra“, mint már megkíséreltem kifejteni, épp ellenkező nézet a jellemző; ezek a mozgalmak a rendszerváltást csak valami külsődlegesnek, másodrendűnek tartják, ami önmagában semmit sem garantál. Tehát elfordulásuk a jövő elvont politikai látomásától, és a hús-vér ember hathatós védelmének vállalása „itt és most“, számukra természetszerűen együtt jár minden erőszak, még „a jobb jövő érdekében“ alkalmazott erőszak fokozott elutasításával is, és annak erőteljes megkérdőjelezésével, hogy az erőszakkal kivívott jövő valóban jobb lenne-e, azaz hogy nem viselné- e végzetszerűen magán azoknak az eszközöknek a bélyegét, amelyekkel kivívták. Mindamellett nem holmi konzervativizmusról vagy valamiféle úgynevezett politikai „mértéktartásról“ van szó: az ellenzéki mozgalmak távolról sem azért idegenkednek az erőszakos politikai fordulattól, mert ezt a megoldást túlságosan radikálisnak tartják, hanem épp ellenkezőleg, azért, mert nem elég radikális. A fennálló problémák szerintük ugyanis sokkal mélyebben gyökereznek, mint abban a szférában, ahol a dolgokat valamilyen adminisztratív kormány- vagy rendszerváltással meg lehet oldani. (Néhányan a 19. századi marxista sémák hívei közül, akik rendszerünket úgy fogják fel, mint a kizsákmányoló osztály uralmát a kizsákmányoltak osztálya fölött, abból az alaptételből indulnak ki, hogy a kizsákmányolok nem mondanak le önként a hatalmukról, és az egyetlen megoldást az uralkodó osztályt elsöprő forradalomban látják. Az ő szemükben minden olyan törekvés, mint az emberi jogokért folytatott küzdelem, szükségszerűen valamiféle reménytelenül legalista, illuzórikus, opportunista ténykedés, amely végül a társadalmat azzal a kétséges feltételezéssel misztifikálja, hogy a kizsákmá- nyolókkal hazug jogrendjük ellenére is szépszerével meg lehet egyezni. Minthogy azonban közel s távol nem találtak senkit, aki a forradalmat véghez szándékozná vinni, elkeseredettség, kétség és tehetetlenség lesz rajtuk úrrá, s végül fásult közönybe süllyednek - tehát pontosan abba, amibe ez a rendszer kívánja az embereket juttatni. íme, egy példa, milyen tévútra vihet egy más világ és más kor ideológiai sablonjainak gépies alkalmazása a poszttotalitárius rendszer körülményei közepette.) Az embernek persze nem kell feltétlenül azon a véleményen lennie, miszerint a viszonyok csakis erőszakos úton változtathatók meg, ahhoz, hogy felmerüljön benne a kérdés: csakugyan van-e bármiféle értelme a törvényekre hivatkozni, amikor a törvények - és különösképpen az általánosak, az emberi jogokat érintők - amúgy is csak díszletek, egy „látszatvilág“, egy játék kellékei, amely a társadalom teljes manipulációját hivatott leplezni? „Bármit törvénybe iktathatnak,
