Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész

Václav Havel hatalmi önkény viszonyai közt érvényesül ennyire spontánul és általánosan a tör­vényesség elve? Elsősorban bizonyára a poszttotalitárius rendszer specifikus voltának és e spe­cifikusság ösztönös megérzésének természetes következményéről van szó: mint­hogy a társadalom szabadságáért folytatott küzdelemnek általában két alapvető alternatívája van: nevezetesen a törvényesség elve és az ellenállás (akár fegyve­res, akár fegyvertelen), első látásra nyilvánvaló, hogy az utóbbinak a poszttota­litárius rendszerrel szemben eleve nincs esélye: olyan viszonyoknak megfelelő módszer ez, amelyek egyértelműen érzékelhető mozgásban vannak, például a háborús helyzetnek, valamely nyílt szociális vagy politikai összeütközésnek, a megszilárduló vagy összeomló „klasszikus“ diktatúra körülményeinek, vagyis olyan viszonyoknak, amikor a tényleges hatalom síkján fegyveres konfrontáció­vá fajul két egymással legalább némiképp összemérhető társadalmi erő (például a megszálló hatalom kormánya és a szabadságáért küzdő nemzet) ellentéte, ami­kor éles határ vonható a hatalmat birtoklók és a leigázottak között, vagyis amikor a társadalom nyílt válságba kerül. A poszttotalitárius rendszer viszonyaira azon­ban - hacsak nem egy-egy robbanással járó határesetről van szó (Magyarország 1956-ban) - minden jellemző, csupán a fentiek nem: e rendszer viszonyai állan­dóak és stabilak, a társadalom válsága általában lappangó (még ha ennélfogva sokkal mélyebb is): a tényleges hatalom síkján a társadalom távolról sem élesen polarizált, alapvető konfliktusai - mint láttuk - elsősorban magukban az embe­rekben játszódnak le. Ilyen körülmények között az ellenállás szítása a legcseké­lyebb társadalmi visszhangra se számíthatna, a „szunnyadó“ társadalom, amelyet leköt a fogyasztói életforma „státuszszimbólumaiért“ folyó hajsza, s amely a ma­ga egészében voltaképpen e poszttotalitárius rendszer cinkosa (hiszen hatalmá­nak részese és „önmozgásának“ elősegítője), egyszerűen minden effélét elfogad­hatatlannak tartana, önmaga elleni támadásnak vélne, s alighanem inkább a rendszer iránti fokozott ragaszkodásával reagálna rá (lévén az legalább valami­féle quasi-törvényességnek a biztosítéka). S ha ehhez hozzászámítjuk még azt is, hogy a poszttotalitárius rendszer a társadalom közvetett és közvetlen ellenőr­zésére olyan tökéletes hatalmi gépezettel rendelkezik, amelyhez fogható még nem volt a történelemben, világos, hogy bármilyen ellenállási kísérlet nemcsak hogy politikailag kilátástalan lenne, hanem ráadásul gyakorlatilag kivihetetlen is: alig­hanem felszámolnák, még mielőtt konkrét formát öltene. De még ha netán siker­rel járna is, akkor is csupán néhány elszigetelt megszállott egyéni akciója marad­na, akik nemcsak a gigantikus állami (és állam fölötti) hatalommal találnák ma­gukat szemben, hanem alapjában véve azzal a társadalommal is, amelynek érde­kében elszánnák magukat. (Egyébként ezért is vádolja előszeretettel az államha­talom propagandagépezete az „ellenzéki mozgalmakat“ terrorizmussal, illegális, „összeesküvő“ módszerek alkalmazásával.) Ám nem elsősorban ez az oka annak, hogy az „ellenzéki mozgalmak" a törvé­nyesség útját járják. Választásuk sokkal mélyebb indítékból, nevezetesen az „el­lenzéki“ magatartás legsajátabb lényegéből fakad: a rendszer erőszakos megdön­tésének elve (márpedig minden ellenállási mozgalom alapjában véve erre törek­szik) eleve, mint olyan idegen számára, és annak is kell lennie, mivel erőszakon alapszik. (Általában csak szükséges rosszként fogadhatja el a szélsőséges helyze­

Next

/
Thumbnails
Contents