Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész
Václav Havel csökken; bulgáriai nyaralásának reménye szertefoszlik; veszélybe kerül gyermekei továbbtanulásának lehetősége. Számíthat felettesei folytonos zaklatására és munkatársai értetlenségére. E megtorló intézkedések végrehajtóinak többsége azonban nem a saját meggyőződése által vezérelve cselekedett, hanem a „körülmények“ nyomására, azoknak a körülményeknek a nyomására, melyek korábban a zöldségest jelszavának kitevésére kényszerítették. A zöldségest vagy azért fogják üldözni, mert ezt elvárják tőlük, vagy azért, hogy kinyilvánítsák lojalitásukat, vagy pusztán annak a társadalmi közegnek a sugallatára, amelyhez hozzátartozik az a tudat is, hogy az ilyen eseteket így szokás, így kell „lerendezni“, egyszóval, hogy ilyenkor ez a teendő - ha valaki nem így tenne, maga is gyanússá válhatna. A szankciók végrehajtói tehát alapjában véve csakis akként viselkednek, ahogy többé- kevésbé mindenki: mint a poszttotalitárius rendszer „fogaskerekei“, mint e rendszer „önmozgásának“ megvalósítói, mint a társadalmi „öntotalitás“ jelentéktelen eszközei. így hát maga a hatalmi gépezet lesz az, amely a megtorló intézkedések végrehajtói - mint hatalmának névtelen megtestesítői - által a zöldségest kiveti a társadalomból; maga a rendszer lesz az, amely az emberekben való elidegenítő jelenléte által megbünteti a lázadásáért. Már csak „önmozgásának“ logikájából következően és önvédelemből is meg kell ezt tennie: a zöldséges ugyanis nemcsak valamiféle egyedisége folytán elszigetelt, egyéni ballépést követett el, ennél aránytalanul súlyosabb a vétke: azzal, hogy megszegte a „játékszabályokat“, magának a játéknak vetett véget. Leleplezte, hogy csak játék. Szétzúzta a „látszatvilágot“, a rendszer alapvető támaszát; megbontotta a hatalmi struktúra mindent behálózó szövedékét; feltárta, hogy a „hazug élet“ látszatélet: lerombolta a hatalom „magasabbrendű“ cifra homlokzatát, és láthatóvá tette valódi, „alantas“ szándékait. Kimondta, hogy a király meztelen. És ha a király valóban az, akkor valami elképesztően veszedelmes dolog történt: a zöldséges világra szóló tettet hajtott végre: szerét ejtette, hogy mindenki betekinthessen a függöny mögé: mindenkinek megmutatta, miként lehet igazságban élni. A „hazug élet“ mint a rendszer szerves támasza csak egyetemessége esetén életképes; mindent be kell fognia és át kell hatnia; nem visel el semminemű koegzisztenciát az „igazi élettel“; aki kiválik belőle, az megtagadja mint elvet, és veszélyezteti mint egészet. S ez nagyon is érthető: amíg a „látszat“ nem szembesül a valósággal, nem derül ki látszat volta; amíg a „hazug élet“ nem szembesül az „igaz élettel“, nincs rá kilátás, hogy hazug volta lelepleződik. Amint azonban felmerül valamiféle alternatíva, létében, vagyis lényegében és teljességében veszélyeztet. És e tekintetben teljesen mellékes, milyen mértékű ez az alternatíva; hatása távolról sem „fizikai“ erejében rejlik, hanem abban a „fényben“, amellyel rávilágít a rendszer említett támaszaira, s amelyet ingatag alapjaira vet: a zöldséges elvégre nem „fizikai“ súlyával, tényleges hatalmával veszélyeztette a hatalmi strúktúrát, hanem azzal, amivel tette túlmutatott a személyén, amivel hatott a környezetére- és persze e hatás kiszámíthatatlan következményeivel. Az „igazi életnek“ tehát a poszttotalitárius rendszerben nemcsak egzisztenciá
