Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (Első rész)

Zalabai Zsigmond

Mi tehát a létrehozó formája, mi hát az előfeltétele annak, hogy költészet - akár egyetlen alkotó életműve, akár egy korszak lírája - „a művészet kategóriájába essék“! S hogy ennek - és csakis ennek! - a kategóriának, tehát a művészi- ségnek a törvényszerűségei alapján ítéltessék meg?

Ez a forma, ez az előfeltétel: a költőileg megformált világkép. Az egyetlen ismérv, amely az irodalom sajátszerűségét az irodalom létezésmódjának a komplexitásában ragadja meg. Kardinális kategória: kifejezi, hogy az irodalom „teremtett világa“, szemben a valósággal (amely eredendően nem-költői), művi úton, művészi költői teremtés eredményeképpen jött létre. Kifejezi, hogy az irodalom világszerűsége - szemben a kaotikus, a rendezetlen valósággal - rendezett, strukturált, megformált; nyelv, stílus, külső forma, belső forma (kompozíció), költői üzenét (mondanivaló) tekintetében egyaránt.

A valóság - Hegel fogalma, a Dasein, az „ittlét“, vagyis a születéstől a halálig tartó empirikus élettapasztalat felől - véges és zárt; korlátozza az idő, korlátozza a tér. A világkép ugyanakkor: végtelen és nyitott. Idő és földrajzi helyzet nem korlátozza. A világkép a hegeli „levés“ folytonossága: nem(csak) az egyén élet- tapasztalata van benne, hanem - az emberi nemé. Az „ittlét“ valóságától a folytonosság örök tudata: idegen. A költői világképben viszont - az álmodni, hinni, elképzelni típusú „világteremtő igék“ révén - benne lehet az is, ami a leszűkített valóságfogalomban még meg sincs: a jövő tudata, lehetséges változataival. Valóságképe - ilyen-olyan - mindenkinek van. Világképe - merthogy az intellektuálisan rendezett - csak a gondolkodóknak. S az alkotóknak.

Mit is jelent tehát a költőileg megformált világkép? Az irodalomnak nevezhető irodalom e központi kategóriája? Jelenti - Lucien Goldman szerint - a költő „szellemi-lelki létének rendezett egészét, és egyben azt is, ami ezt a létet egésszé rendzei. “

S ezek után maga elé képzel a teoretikus lélek - a már említett ideálkép szellemében - egy olyan kritikai közgondolkodást, amely Tőzsér Árpád fogalmát, „az irodalom valóságát“ végre a fentiek szellemében, tehát a költőileg megformált világkép fogalma felől ítélné meg, és tenné azt - alárendelvén a parst a toromnak, a részt, az egésznek - végül is bölcs belátással a magáévá. Amely fölismerné és elismerné végre, hogy a költői világképet egésszé - puszta valóságnál többé - nem egy, hanem legalább három fő dimenzió szervezi:

1) a pszichológiai,

2) a szociológiai,

3) a (lehető legtágabban értelmezett) kulturális dimenzió.

Maga elé képzel - a pszichológiai dimenzió kapcsán - a töprengő elme egy kritikai közgondolkodást, amely a valóság obiigát jelzőjét, az „objektív“-et, s ezzel összefüggésben mind a megismerés, mind pedig a tükrözés folyamatát az eddigieknél árnyaltabban ítéli meg. Amely tudatosítja végre - a modern fizikai kísérletek tanulságai alapján hogy „objektív valóság“ ugyan létezik; ám a mindenkori társadalmi ember számára valójában csak az a valóság létezik, amelyet emberileg már elsajátított, megismert, magáévá tett. S ha ez így van, akkor ez a valóság nem is annyira „objektív“, mivelhogy benne van a szubjektum is: maga az ember. Poszler György írt erről kiváló esszét (Újhold-Évkönyv, 1987/1); tőle veszem a példát. A mikrovilágot vizsgálva, a megismerő szubjektum (a ku