Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (Első rész)
Verstörténés, kritikatörténés tató) műszerrel világítja meg az elektront (ha úgy tetszik: a „valóságot“). Ezt azonban a fénysugár, lévén az elektron mikrorészecske, elmozdítja, minek következtében az pályáját és sebességét megváltoztatja. A mérés eredményeképpen tehát nem a pálya- és sebességmódosulás előtti, őseredeti elektron-létet, azaz: nem az „objektív valóság"-ot ismeri meg a kutató, hanem csupán azt az állapotot, amelyben objektum és szubjektum (a vizsgáló műszer, vagyis, Posz- lerral szólva: „a kutató érzékszerveinek mesterséges meghosszabbítása“) együtt, egyszerre, egymásba olvadva, kölcsönhatásaiban van jelen. S ha mindez így van az oly „személytelen“ és objektív tudományban, még inkább így van az irodalomban. A valóságot a lírikus csakis a maga „megvilágító eszközének“ (pszichológiai alkatának) megfelelően veheti birtokába és tükrözheti vissza. Maga elé képzel a töprengő elme tehát egy kritikai közgondolkodást, amely tudatában van annak, hogy egy-egy költői világmetszet szűkösebb vagy tágasabb voltát, s e világmetszetek érzelmi-hangulati töltését elsősorban és mindenekfö- lött az alkotó alkati adottságai határozzák meg (micsoda művészetpszichológiai igazságot egyesít magában, lám, már az etimológiai összefüggés is: alkotó, alkat!). Maga elé képzel egy kritikai közgondolkodást, amely vallja, vállalja, védelmezi - még ha az éppen forgalomban levő prekoncepciók mást várnak is tőle- azt a kétségbevonhatatlan igazságot, hogy egy-egy lírai opusz „életérzését“ az alkotó személyiségjegyeinek összessége: alkati, genetikai, lelki, hajlambeli, érzelmi-indulati adottságai határozzák meg. S amely vállaja és következetesen képviseli - nem az anarchiának, hanem az irodalom humánus küldetésének a szellemében - a mindenkori kritikai közgondolkodáshoz egyedül méltó elvet, hogy: Virágozzék minden virág. Nem a rossz művek, nem az alig-irodalom, nem a provincializmus, nem a dilettantizmus, nem a szürkeség, nem a rutinirodalom, nem az álmodernség tolerálására gondolok! Hanem arra, hogy egy-egy korszak költészetének hasznára és csakis hasznára válhatik a polifónia, az „életérzés“ sokszínűsége, változatossága. S hogy az „ilyen életérzés“, „olyan életérzés“ kategóriák végül is csak leíró segédfogalmak; egymás ellenében ki nem játszhatók, egymás ellenében nem rangsorolhatók. Egymással - esztétikai szempontból - össze nem uszíthatok. S maga elé képzel - változatlanul az említett ideálkép szellemében - a töprengő elme egy olyan kritikai közgondolkodást, amely, a föntiekből következően, tartja magát ahhoz az elvhez, hogy mind a „pesszimizmus", mind pedig az „optimizmus" nem több a már említett művészeti minőségek meglehetősen problematikus fogalmainál; s hogy ugyanaz érvényes rájuk, mint amazokra: nem előfeltételei annak, hogy „a mű a művészet kategóriájába essék." Maga elé képzel a töprengő elme egy kritikai közgondolkodást, amely ideologikus prekoncepciók képviselete helyett őszinte pillanataiban így kiáltana föl: Bárcsak volna egy „szenvedő misztikusunk" (Pilinszky Jánosunk)! Bárcsak volna egy Füst Milánunk! Aki, u- gyebár, nem az optimizmusnak, hanem - Karinthy Ferenccel szólva - az „objektív szomorúság"-nak volt, lett és marad a kimagasló képviselője. Maga elé képzel a töprengő elme egy kritikai közgondolkodást, amely Kálmán királyi következetességgel vallja: boszorkányok pedig nincsenek; „pesszimista“ versek pedig úgyszintén nincsenek. Mivelhogy a pesszimista irodalom - a gyökér- telen világfájdalom, a motiválatlan világundor irodalma - egyszerűen: nem iro