Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (Első rész)

Zalabai Zsigmond

a líra önmegvalósító küzdelmeihez az a legtágabban értelmezett recepciós rendszer, amely az irodalom alakulástörténetét végül is meghatározza, mivelhogy befolyásolja mind a mű (kéziratos) előéletét (lektori, szerkesztői, kiadói gyakorlat, műhelymunka stb.) mind pedig a műnek s a kor egész költészetének az utóéletét [a könyv(ek) megjelenését követő kritikai értékítéletet, fogadtatást].

Költészet és kritikai közgondolkodás kapcsolata tehát.

Hát a nézőpont, ahonnan mindez befogható, áttekinthető, megítélhető?

Nézőpont - lévén szó irodalomról - egy lehet csupán: maga a költészet; saját- szerűségének, létezésmódjának lényegjegyeivel, specifikus törvényeivel. A kritikai közgondolkodás állapotára ugyancsak innen, erről a pontról nyílik látószög; innen mutatkozhat meg, igazodott-e az egyetlen lehetséges vezérlő csillaghoz: segítette-e (vagy éppenséggel: zavarta-e) az irodalmat abban, hogy sajátszerűségét valóra válthassa, kiteljesíthesse. S ugyanebből a látószögből ítélhető meg az is, hogy a kritikai közgondolkodás felnőtt-e azokhoz a feladatokhoz, melyek éppen a tényből hárultak volna rá, hogy a hetvenes évek elejétől költészetünk (a Tőzsér-féle nemzedék erőteljes és sikeres modernizálódása, illetőleg az Egyszerűd éjszaka tájainkon radikálisan újnak számító versbeszéde folytán) az irodalmat - Jurij Tinyanov kifejezésével élve - egyre inkább mint „irodalmi tényt“ élte és valósította meg.

Az irodalom valósága - hirdette meg az új jelszót Tőzsér Árpád. De: A valóság irodalma - helyezte a hangsúlyt valami másra Duba Gyula. Egyik oldalon a „content analysis“, a valóságháttér, a szociológiai tények, az életszerűség, az etikum szempontjai; sokszor (mint Duba Gyulánál is) meggondolandó érvekkel; máskor azonban, legszélsőségesebb formájában pl. Bábi Tibornál, mereven, egyoldalúan, a napi eszmetörténéshez igazodó, pragmatikus, prakticista és „ideologikus“ kritikával. Másik oldalon - a modern irodalomtudományi iskolák hatására - a műalkotás műalkotás-jellege, a stílus, a forma, a szövegszerűség iránt nőtt meg az érdeklődés. A mű - mutattam rá ekkor egy rövidke eszmefuttatásomban, az Ars criticában (Mérlegpróba, 1984) - „több mint stílus“-, ám fenntartottam azt a meggyőződésemet, hogy ugyanakkor stílus is. Ezért: „A jövő útja-ha egészséges, erős irodalomkritikát akarunk teremteni - egy olyan szintézis felé kell, hogy vezessen, amelyben a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzéssel, az irodalmibb és műközpontúbb gondolkodással; egy olyan kritikai eszmény felé, amelyben a »valóságirodalom« és »az irodalom való- sága« fogalmak nem dilemmát, hanem egy és ugyanazon dolog dialektikus egységét jelentik. “ Vagyis: annak a ténynek a tiszteletben tartását, kritikai közgondolkodásunkba való átültetését, hogy az irodalom mint olyan csakis komplex módszerekkel, sajátszerűsége és létezésmódja sokoldalú törvényeinek az összességében írható le, tárható föl és ítélhető meg.

Ez a szintetikus közelítésmód azonban csak „szóló“-ban, egyes kritikusaink (pl. Tőzsér Árpád, Koncsol László) esetében valósult meg; a kritikai közgondolkodás egészét (beleértve ebbe a már említett „előzetes“ kritikát is) mindmáig nem hatotta át eléggé. így kerül a „csizma“ - az irodalom sajátszerűségének, mibenlétének, létezésmódjának a kérdése, s vele együtt: az irodalom lehetőségeinek, kompetenciájának, küldetésének, szereptudatának, hasznosságának a kérdése -újra és újra, s most: megint csak az asztalra. S mivel a recepció zavarai,