Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (Első rész)
Verstörténés, kritikatörténés ellentmondásai, a pragmatizmus és prakticizmus tünetegyüttesei hol enyhébb ha- lántéki nyilallásokkal, hol meg fejgörcsökkel járnak, s egy irodalom egészének a közérzetét határozzák meg, önszemléletét zavarják meg már hosszú idő óta; elengedhetetlen, hogy kéznél legyen újra egynéhány fogalom, elméleti szempont -afféle szlovákiai magyar irodalmi „házipatika“. Mi más lehetne az első fogalom, mint az irodalom. Vissza az alapokhoz, az alapkérdéshez: az irodalom sajátszerűségéhez! Vincent Šabík Az irodalom tudata című kötetében (Madách, 1986), amely számtalan, kultúrpolitikai szempontból is fontos, ugyanakkor irodalomelméleti- leg megalapozott gondolattal gazdagíthatja a szlovákiai magyar kritikai közgondolkodás „házipatikáját“, a világszerte elismert művészetpszichológus, Vigot- szkij megfigyeléseire hivatkozva, lényegében a „játékelmélet“-ként ismert teóriából kiindulva határozza meg az irodalom sajátszerűségét. Abból a megfigyelésből indul ki, hogy a játék közben önmagával beszélgetni kezdő kisgyermek nem tesz mást, mint a nyelvben „játszik“ („cselekszik“, „alkot“), tovább: hogy azokat az akadályokat, amelyek számára a valóságban áttörhetetlennek bizonyulnak, a nyelvben „győzi le“. Vagyis - mint Šabík írja - „aktivitását a szimbólumok síkjára tolja, ahol újraszervezi tapasztalatait. Ezzel a modellel jelképezhetjük az irodalom és a gyakorlat viszonyát. Az irodalom a közvetlen gyakorlat megszakításának és a jelek világába való átvetítésének intézményesült szférája. Elhatárolódik a gyakorlattól, sohasem válik gyakorlati tetté. “ Nos, ha Vincent Šabík számára az irodalom: „szimbólumok síkja“, a „közvetlen gyakorlat megszakítása“, „jelek szférája“, amely nem „gyakorlati tett" - nem más Cs. Gyimesi Éva számára sem. Teremtett világ - mondja ő az irodalomról a hasonló című, Bukarestben 1983-ban megjelent kitűnő monográfiájában, amely rendszerezi - a „világ-irodalomelmélet“ ez ügyben vallott legfontosabb nézeteinek ismeretében -, hogy miben is tér el az irodalom valósága a közvetlen, a tapasztalati, a pragmatikus szempontok alapján megélt - és megítélhető! - valóságtól. Többek között abban, hangsúlyozza Cs. Gyimesi Éva, hogy fikció ként létezik, hogy nem szó szerint igaz, hogy igazságértéke felfüggesztett, hogy valódi ítéletmondatokon kívül (melyeknek a valóságban is van jelöltjük) többnyire álkijelentéseket, kvázi-ítéleteket tartalmaz, mondatainak nagy része ún. ingardeni „tiszta“ kijelentő mondat, amelynek jelöltje az objektív valóságban nincs: „...égtek lelkemben kis rőzsedalok“. (Zárójelbe kívánkozó, de egyáltalán nem mellékes szempont: az erdélyi magyar irodalom, amelynek Cs. Gyimesi Éva az egyik nagy tudású, széles látókörű teoretikusa, többek között alighanem annak is köszönhetően tett le jóval több értéket az egyetemes magyar irodalom asztalára, mint a miénk, mert elméletileg sokkalta műveltebb, tájékozottabb, mint a szlovákiai magyar). Maga elé képzel - keze ügyében a fenti alapvetéssel - a töprengő elme egy ideáltípust: megalkotja a szlovákiai magyar kritikusi közgondolkodásnak azt az ideálképét, amelyben néhány kulcsfogalom, mint: valóság, valóságérzék, valóságábrázolás, tükrözés, realizmus, ábrázolás, megismerés stb. stb., az eddigieknél árnyaltabb, az irodalom sajátszerűségének a szelleméhez igazítottan jelenne meg. Amelyben helyükre kerülnek olyan fogalmak, mint fikció, fantázia, teremtett világ, az irodalom valósága. Egy kritikai közgondolkodást, amely tudatában
