Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (Első rész)
Verstörténés, kritikatörténés Lám, megint ez a ha... Tudtam, már az ötlet megfogadásának első pillanatában, hogy ez a ha a jövőbe nem látásnak ez az árnyéka, ott lebeg majd kéziratom minden sora fölött. Mert az a ha: visszajáró kísértet abban az éjszakában, amelybe a magamfajta - véleményének írásában is hangot adó - olvasó ember (jobb dolga nem lévén) akkor téved, amikor fittyet hányva Horváth János bölcs véleményének - irodalom történeti módszerrel közelíti meg azt az aktuális versíör/é- nést, amely - természeténél fogva - ilyen törekvéseknek eleve ellenáll. Miért választottam hát mégis ezt a módszert? Bátorítást hozzá az adott, hogy nemcsak az irodalom folyamatszerű - folyamatszerű (vagy az kellene, hogy legyen) maga az irodalomtörténet-írás is. Régen rossz ugyanis annak a nemzeti kultúrának, amely azt képzeli magáról, szintetikus akadémiai kézikönyvének még oly vaskos kötetei után is, hogy most már egyszer s minkenkorra letudta a maga kötelességét. Hogy most már van, örök időkre szólóan, irodalomtörténete. Nos: „abszolút“ irodalomtörténet nincsen; időről időre újra kell(ene) írni a kézikönyveket is. Hol az olvasásszociológiai, közösséglelkü- leti tényezők módosulása, hol meg az ízlésváltozás miatt; az okból, hogy közben a filológia hozott felszínre új, lényeges adatokat; a vizsgált kor eszmetörténetének képe lett árnyaltabb; az irodalomtudomány módszertana alakult át; a befogadó korszak filozófiai, ideológiai formái módosultak stb. Márpedig ha ez így van, ha a lezárult korszakokról írott líratörténeteket is szüntelenül újakkal kell(ene) helyettesíteni, akkor a jelent vizsgáló kritikusnak sem föltétlenül muszáj visszariadnia attól, hogy tárgyát szintetikusan, az irodalomtörténet és a kritika ötvözésével próbálja megragadni. Üldögél a líra „profi olvasója“ a dolgozószobájában, szlovákiai magyar verseskönyvek bástyáival az íróasztalán, s megfogan benne az ötlet, hogy irodalomtörténeti hosszmetszet és szerzői keresztmetszet, folyamatrajz és portré szerencsésen egészíthetné ki egymást; hogy kor-, eszme- és intézménytörténeti adalék, az adott szocio-pszicho-kulturális keret vázlatos rajza, illetőleg az e kontextusnak az egyes költeményekben, „életművekben“, nemzedékközi viszonyaiban tükröződő „égi mása“ összeállhatna talán egy olyan tablóvá, amelyen láthatóvá lennének a tárgyalt korszak verstörténctének lényeges jegyei (eszmei-gondolati, stilá- ris-poétikai, formai-műfaji hozadékai. változatai, módosulásai); s egyúttal azok a vonások is, melyekből előrajzolódik, hogy a tárgyalt korszakban miképpen viszonyult egymáshoz a líra s a kritikai közgondolkodás. S ez, ez az a pont, ahol - túl e könyv minden egyéb célján: az elemző „értékkinagyításon“, értékfelmutatáson, „búza-ocsú“-féle értékelkülönítésen, a műhelyjellegű kritikusi együttgondolkodáson, a modern vers befogadási előfeltételeinek alakítgatásán túl - ahol a választott módszer, ez a „nem líratörténet, mégis líratörténet“, kényszerítő erővel az egyetlen lehetséges formaként kínálja föl önmagát. Mert ha a líra próbája az, hogy milyen eszközökkel, milyen esztétikai szinten mit és mennyit tudott megragadni kora tapasztalataiból, akkor a kritikai közgondolkodás próbája viszont csakis az lehet, hogy milyen eszközökkel, az elméleti tudás milyen szintjén, mit és mennyit tudott felmutatni a kor költészetének irodalmi valóságából, az élet verssé vált „égi másából". A kérdés tehát: hogyan harcolta meg harcait a költészet; s miképpen viszonyult
