Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész

A kiszolgáltatottak hatalma

létrehozzon vagy legalábbis elviseljen; nyilván van benne valami, amire ez a rendszer épül, amit tükröz, és aminek megfelel; valami, ami „jobbik énjét“ képtelenné teszi rá, hogy fellázadjon e rendszer ellen. Az ember kénytelen hazugságban élni, de csak azért kényszeríthető erre, mert képes ilyen életre. így hát nem elég, hogy a rendszer elidegeníti az embert, az elidegenített ember még támogatja is ezt a rendszert mint a tulajdon, akaratlanul létrehozott alkotását. Mint önnön szánalmasságának szánalmas képét. Mint önnön kudarcának bizonyítékát.

Természetesen minden ember - mint az élet megtestesítője - az élet lényegéből fakadó törekvések kifejezője: emberi méltóságra, erkölcsi feddhetetlenségre, a lét szabad megismerésére vágyódik, arra, hogy a „kézzelfogható valóságból“ az álmok világába meneküljön; ám ugyanakkor kisebb-nagyobb mértékben mindenki képes beletörődni abba is, hogy hazugságban éljen, valamiképpen mindenki elmerül a hétköznapok tárgyiasságába és célszerűségébe; mindenkiben megvan a készség, hogy beleolvadjon a névtelen tömegbe, és kényelmesen együtt dagonyázzon vele az álélet langyos pocsolyájában.

Tehát már régen nem két identitástudat ellentétéről van szó.

Valami sokkal rosszabb történt: maga a személyiségtudat jutott válságba.

Erősen leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a poszttotalitárius rendszer a diktatúra és a fogyasztói társadalom történelmi találkozásának fejleménye: vagy talán nem függ össze a „hazug élethez“ való oly széles körű alkalmazkodás és a társadalmi „öntotalitás“ oly gyors elterjedése a fogyasztói társadalom polgárának jól ismert szűkkeblűségével, aki anyagi biztonságából aligha hajlandó bármit is feláldozni szellemi és erkölcsi integritása érdekében? Aki a „magasabb érdekek“ iránt tanúsított közönyében könnyen „bedől“ a modern civilizáció else- kélyesítő csalétkeinek? Aki készségesen enged a csordalét kínálta gondtalanság csábításának? S végül a poszttotalitárius rendszerben élők mindennapjait jellemző szürkeség és sivárság vajon nem mellbevágó karikatúrája-e „modern“ korunk életének, s valójában nem vagyunk-e - ha külső paramétereinket tekintve oly messze mögötte kullogunk is - a Nyugat számára valamiféle mementó, amely felfedi fejlődésének rejtett irányát?

VII

Játsszunk el most egy kis időre a gondolattal, hogy zöldségesünkben egy napon „eldől a borjú“, és nem hajlandó többé jelszavakkal „ékesíteni“ a kirakatát pusztán azért, hogy „jó fiúnak“ könyveljék el; nem megy el többé szavazni, mert tudja, hogy nálunk ez a tevékenység mindennek nevezhető, csak nem választásnak; a gyűléseken ezentúl kimondja, amit valójában gondol, sőt még ahhoz is elegendő erőt fedez föl magában, hogy szolidáris legyen azokkal, akikkel lelkiismerete sugallata szerint szolidárisnak kell lennie.

Ezzel a lázadásával a zöldséges kinyilvánítja, hogy nem kíván többé hazugságban élni; megtagadja a rítust, és megszegi a „játékszabályokat“; ismét visz- szanyeri elnyomott önazonosság-tudatát és emberi méltóságát, kiteljesíti szabadságát. Lázadásával kísérletet tesz rá, hogy ezentúl „igazságban éljen“.

Csakhogy hamarosan benyújtják neki mindezért a számlát: megfosztják üzletvezetői beosztásától, és áthelyezik az anyagmozgatókhoz; fizetése így jelentősen