Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Balla Kálmán: Költészetünk két évtizede (esszé)

Költészetünk két évtizede

annyira gyors és általános, hogy véletlenek egybeeséséről aligha beszélhetünk; inkább a jelenségek logikájának utólagos kibontása ez. Dénestől, Verestől, Ozs- valdtól kezdve Gálon, Tőzséren, Cselényin keresztül a Mikola, Kulcsár, Varga, Tóth reprezentálta akkori legifjabbakig szinte mindenki mítoszképzéssel foglalkozott. Ennek a hullámnak csak a nyolcvanas évek derekán áldozott le, nem utolsósorban az akkori (részben már mostani) legifjabbak más irányba fordulása, a szülőföld-központú szemlélet iránti közömbösségük eredményeként.

A szülőtáj, az otthon, az anyanyelv, és mindezzel összefüggésben - költőink szociológiájára pillantva logikus módon - a folklorisztikus, rusztikus kultúraelemek tehát pozitív értékként, illetőleg a szembenállás hordozóiként s erőforrásaiként szerepelnek, e korszak szélső éveitől eltekintve. És voltaképp ebben vagyok kénytelen azt az árat felismerni, amit a már vázolt kompromisszumokért fizetett a költészetünk, legalábbis annak számottevő része, nemzedéki hovatartozástól függetlenül. A táj, a szülőföld és a többi eleme a mítosznak dekorációvá, szcenírozási kellékké vált sok esetben. Ami ennél lényegesebb: a velük jelképezett (védekező vagy szembeszegülő) közösség végső értékként való állításával voltaképpen a lírai alany artikulálódását gátolta, illetve vitte tévútra ez az irányzat, igaz, átmeneti ideig.

Nem kevésbé vonatkozik mindez a díszletezéstől és mitizálástól mentesebb, morális indítékú rendszerellenességre, annak nálunk megvalósuló, burkolt, utalásos, metaforás válfajára, amelyet ugyancsak művelt mindenki, egész érdemleges költőgárdánk.

Amellett azonban, hogy irodalmunknak, líránknak becsületére válik ez a szembenállás, csapdát is rejtett magában, amely a konszolidációnak s a vele kötött kompromisszumnak egyaránt műve. A csapda a lírai alany másféleképpen kollektív értelmű, ám az előbbihez hasonlóan tagolatlan, elmosódó, valamely közös magatartásban feloldódó természete, amely - végletes esetekben - olyannyira élvezhetetlenné teszi a publicisztikusan, plakátszerűen közéleti verseze- teket. Azokban lepleződik le egyértelműen, hogy a kollektív szubjektum önellentmondás, és a lírában sem létezhet ilyesmi, csak látszólagosan, intonációként, hangnemként.

Líránk, sajnos, ebben többnyire őszinte és - szimpla volt. Azonosulni akart, külső bizonyosságot akart. Ritkán mert rálépni a líra igazi, termékeny talajára, amely paradox módon nem is talaj, hanem maga az egzisztencia, a létezés halálos bizonytalansága, megörökítendő tünékenysége, a condition humaine.

Az okoknak, a helyi hagyomány terhelő szerepének részletezésétől, illetve a nyolcvanas éyek derekán már félreismerhetetlen szemléletváltozás ismertetésétől eltekintve - mivel ez a távoli múltba, illetve a képlékeny jelenbe torkollana- befejezésül felvázolom az utóbbi húsz év hazai magyar költészetének három szakaszát vagy felvonását. Vázlatom mindössze munkahipotézisnek tekintendő, hiszen az e periódusban keletkezett líránkat talán nem túl nehéz áttekinteni, ha önmagában szemléljük, ám ha összehasonlító és értékelő módszerrel kívánjuk ezt tenni, akkor olyan irodalomtörténeti feladat áll előttünk, amelynek alapozó munkálatai is igen-igen hiányosak még. Lezárult ez a korszak, de értékelése - az átértékelése! - éppen csak elkezdődik. Talán itt is és most is: Kassán, 1990 októberében.