Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Balla Kálmán: Költészetünk két évtizede (esszé)
Balia Kálmán Az első szakasz 1969-től nagyjából öt éven keresztül érzékelhető, de legkésőbb Varga Imre Crusoe-szaltók c. kötetének 1975-ös megjelenéséig. (Megjegyezendő, hogy könyvek megjelenési dátumával jelezni irodalomtörténeti fejleményeket becsapós módszer lehet, ha a tervgazdaság évtizedeiről beszélünk. Sok egyéb mellett egy-egy pár száz soros versesfüzet megjelenését sem volt képes ez a mechanizmus megtervezni: Varga kötete is két-három évet késett.) Ha irodalmunk valamennyi fórumát áttanulmányozzuk, részleteiben is világossá válik majd az, amit e tézisben foglalhatunk össze: ez a fél évtized a csehszlovákiai magyar költészet rohamos modernizálódásának időszaka volt. Alá kell húzni: nem pusztán az akkori fiatalok nemzedékére gondolok modernizálódásról szólva, hiszen az előző költőnemzedék tagjai (Tőzsér, Gál, Zs. Nagy), sőt a náluk idősebbek is (Dénes, Ozsvald, Gyurcsó) látványosan formát, hangot, stílust váltottak, és egész pályafutásuk legkorszerűbb darabjait alkották az idő tájt nem egy esetben. Olyan termékenyítő ambíciók és energiák dolgoztak akkor irodalmunkban, amelyeket a hatvanas évek végének általános közép-euró- pai demokratizálása - az olvadás második felvonása - inspirált. Tehát nemcsak a prágai tavasz, hanem Magyarország, Jugoszlávia, Lengyelország, sőt Románia átmenetileg könnyebben lélegezhető és mámorító reményeket gerjesztő levegője. Ezek az országok legkésőbb 1972-73-ra mind végét vetették a - fölülről - komolyan vagy kevésbé komolyan gondolt reformoknak, ám az irodalomnak és a művészeteknek ki kellett hordaniuk, amit érleltek. így történt nálunk is. Varga, Tőzsér, Tóth, Mikola, Gál, Kulcsár, Zs. Nagy s még többek akkori kötetei, írásai kétségkívül egy azelőtt és azután is jó ideig páratlan nyitottság gyümölcseit tartalmazzák. Úgy vélem, az agyonhallgatás és a rosszindulatú, ideológiai bírálatok hatására e lírai korszakunk egyetemes magyar irodalmi viszonylatú jelentősége mindmáig elsikkadt. A második szakasz nagyjából a következő évtized derekáig tartott. Jellemzőiről szót ejtettem előbb. A szülőföldhöz való visszatérés vagy inkább visszatéve- dés, amely a kilátástalanság éveiben erkölcsi parancs teljesítése és legális lehetőség egyszerre lehetett, Tóth vagy Varga, Kulcsár vagy Mikola újabb köteteiben is olyan erővel nyilvánult meg a hetvenes években, ami a szlovákiai magyar irodalomban talán csak az ötvenes évekhez hasonlítható szemléleti egységet alakított ki. A közös alapú szembenállással együtt a közös kompromisszumokat, alkukat is jelzi ez az egység. Az említetteken kívül a többi nemzedék verstermése is ezt a húrt szólaltatta meg: Gál, Tőzsér, Ozsvald, Dénes és mások kötetei. Ennek az irányzatnak csapdái, buktatói voltak, mint említettem. Ám hozzá kell tennem: költőink, líránk életerejének, fejlődőképes voltának jelentős megnyilvánulását látom abban, hogy ez a dekoratív, ám nálunk megvalósuló formájában konzervatív, gyakran provinciális irányzat a tehetségesebb szerzők műveiben teret és súlyt veszített fokozatosan. Ezzel párhuzamosan, az ifjabb nemzedékek szerzőinek színre lépése által fölerősítve, a modernizálódásnak egy újabb szakasza kezdődhetett el 1983-86 között. El kell mondani még a táj költészettel kapcsolatban, hogy átmeneti dominanciájának kialakulásában szerepet játszott irodalmunk magyarországi fogadtatása, visszhangja is. Ez utóbbi, érthető okokból, mindig lényeges szempont volt
