Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész
Václav Havel egyén személyisége ekként kiteljesedjék, hanem hogy az egyén lemondjon a személyiségéről, a „rendszer önazonosság-tudatának“ a javára, azaz, hogy a rendszer általános „önmozgásának“ a fenntartója, öncélúságának kiszolgálója legyen; hogy részese legyen az érte való felelősségnek, s hogy cinkosává tegye, mint Faustot Mefisztó. De mindez még nem elég: hogy cinkosságával együttal- kotója legyen az általános normának, és így nyomást gyakoroljon polgártársaira. Sőt, még ez sem elég: hogy cinkosságával együttalkotója legyen az általános normának, és így nyomást gyakoroljon polgártársaira. Sőt még ez sem elég: hogy cinkossága természetessé váljon, hogy azonosuljon vele mint természetes és elkerülhetetlen állapottal, s hogy végül - a maga nevében - az esetleges kívül maradást elvesse mint rendhagyó magatartást, arcátlanságot, mint a személye ellen irányuló támadást, mint ama bizonyos „társadalomból való kivonulást“. A poszttotalitárius rendszer ily módon valamennyi „alattvalóját“ - befogva őket a maga „hatalmi szekerébe“ - a kölcsönös önkénynek, a társadalom már említett „öntotalitásának“ eszközévé teszi. S ezáltal valóban mindenki elnyomott és cinkos egy személyben: nemcsak a zöldségesek, hanem a miniszterelnökök is. A hatalmi hierarchiában betöltött posztjuk különbözőségéből csupán a cinkosság különböző mértéke következik: a zöldséges csak egy kicsit „sáros“, de keveset is engedhet meg magának; a miniszterelnök hatásköre természetesen lényegesen nagyobb, ám ennek fejében ő jóval „sárosabb“ is. Szabadnak azonban egyikük sem szabad, csak épp egyikük egy kicsit másképp rab. A cinkosságban tehát az egyén legtermészetesebb partnere nem egy másik egyén, hanem a rendszer mint öncélú gépezet. A hatalmi ranglétrán elfoglalt posztja határozza meg az egyén felelősségének és vétkességének mértékét, de senkit sem tesz kizárólagosan felelőssé és vétkessé, másrészt viszont nem is ment föl teljesen senkit a felelősség és a vétkesség alól. Az élet és a rendszer céljai közt fennálló ellentétet így nem két egymástól szociálisan elhatárolt közösség konfliktusa érzékelteti, és csak a felületes szemlélő teheti meg - az is csupán hozzávetőlegesen -, hogy ezt a társadalmat elnyomókra és elnyomottakra tagolja. Ebben rejlik egyébként a poszttotalitárius rendszer egyik alapvető eltérése a „klasszikus“ diktatúrától, amelyben szociális szempontból még mindig aránylag élesen megvonható ennek a konfliktusnak a határvonala. A poszttotalitárius rendszerben ez a választóvonal valójában mindenkin áthalad, mert a maga módján mindenki a hatalom áldozata s egyben támasza, vagyis az, amit rendszernek tekintünk, nem rend, amelyet egyesek másokra rá- kényszerítenek, hanem valami, ami az egész társadalmat áthatja, ami az egész társadalom közös alkotása, valami, ami ugyan megfoghatatlannak tűnik, mert puszta elv csupán, ám valójában mégis mindenki számára nagyon is jelenvaló, mint életének fontos meghatározója. Az tehát, hogy az ember megalkotott és naponta újraalkot egy öncélú rendszert, amely általa önmagát fosztja meg saját személyiségtudatától, nem a történelem valamiféle megmagyarázhatatlan baklövése, valamiféle érthetetlen kisiklása, netán valamilyen magasabb rendű démoni erő szeszélyének következménye, amely úgy döntött, hogy ismeretlen okokból az emberiség egy részét ekként gyötri meg. Ez a rendszer csakis azért jöhetett létre, és csak azért állhat fenn még ma is, mert korunk embere nyilván hajlamos rá, hogy ilyen rendszert
