Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész

A kiszolgáltatottak hatalma

dicsomot, de aligha jutna el a tudatáig, hogy a kirakatban volt egy jelszó is, arra pedig már végképp nem emlékezne, mit hirdetett.

Látszólag tehát értelmetlen az elvárás, hogy a zöldséges nyilvánosan színt valljon. Csakhogy nem az. Mert az emberek ugyan nem vesznek tudomást a jelszaváról, de éppen azért nem, mivel más kirakatokban is vannak ilyen jelszavak, ott „kelletik magukat“ az ablakokban, a tetőkön, a villanyoszlopokon, vagyis mindenütt, s így valamiképpen mindennapjaink hátterét alkotják. Ez a háttér - mint egész - pedig nagyon is jól érzékelhető. És ugyan mi egyéb a zöldséges jelszava, mint ennek az óriási háttérnek egy kicsiny darabja?

Az ok tehát, amiért a zöldséges kénytelen volt kitenni a kirakatába ezt a jelszót, nem a remény, hogy esetleg valaki mégiscsak elolvassa, hogy valakit netán meggyőz valamiről, hanem valami egészen más: hogy ezernyi más jelszóval együtt része legyen annak a háttérnek, amelyet mindenki jól ismer. Annak a háttérnek, amelynek megvan a maga rejtett üzenete: eszébe juttatja az embernek, hol él, és mit várnak el tőle; tudtára adja, mit tesznek a többiek, és jelzi, mit kell tennie neki is, ha nem akar kilógni a sorból, elszigetelődni, „kiválni a társadalomból“, megszegni a „játékszabályokat“, és ekként kockára tenni a „nyugalmát, a „biztonságát“.

Meglehet, hogy ez a hölgy, aki olyan közönyösen viselkedett a zöldséges jelszava iránt, a hivatalban, ahol dolgozik, épp egy órával ezelőtt tűzött ki a folyosón függő faliújságra egy hasonló jelmondatot. Többé-kevésbé gépiesen tette ezt, ugyanúgy, ahogy a zöldségesünk, és épp azért tehette így, mert az általános háttér ismeretében tette, e háttérre való tekintettel, vagyis annak a háttérnek az ismeretében, amelybe zöldségesünk kirakata is beletartozik.

Ha a zöldséges bemegy a hivatalba, neki sem fog feltűnni a hivatalnoknő jelszava, csakúgy, ahogy az sem figyelt föl az övére. Mégis a két jelszó kölcsönösen feltételezi egymást, mind a kettő az általános háttér figyelembevételével került a helyére, mondhatni, anak a „nyomásáraám ugyanakkor mindkettő együttal- kotója is ennek a háttérnek, tehát diktátumának is a megvalósítója. A zöldséges és a hivatalnoknő egyaránt alkalmazkodik az adott viszonyokhoz, de - éppen ezért - egyúttal ezeknek a viszonyoknak a megteremtője is. Azt teszi, amit tenni szokás, amit tenni ajánlatos, amit tenni kell, ugyanakkor-azzal, hogy ezt cselek- szi - igazolja, hogy valóban ezt ajánlatos, ezt kell tenni. Eleget tesz bizonyos igényeknek, és ezzel maga is annak fenntartójává válik. Képletesen szólva: a zöldséges jelszava nélkül nem létezne a hivatalnoknő jelszava, és megfordítva; egyikük utánzásra javasol valamit a másiknak, és egyikük elfogadja a másiktól ezt a javaslatot. Kölcsönös közönyük egymás jelszava iránt csupán ámítás: a valóságban jelszavukkal kényszerítik egymást az adott színjáték elfogadására, és ezáltal a fennálló hatalom megszilárdítására, azaz egyik segít a másikat engedelmességre bírni. Mindketten az elnyomás tárgyai, s egyúttal alanyai is; egy személyben a hatalom áldozatai és eszközei.

Ha az egész járási székhely tele van ragasztva jelszavakkal, melyeket a kutya sem olvas, akkor ez egyrészt minden bizonnyal a járási titkár jelentése a kerületi titkár „felé“, ugyanakkor azonban valami több is: a „társadalmi öntotalitás“ elvének egy apró helyi példája: a poszttotalitárius rendszer lényege ugyanis, hogy mindenkit bevon a hatalmi gépezet működésébe, de sohasem azért, hogy az