Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész
Václav Havel ajándékozná meg hatalommal a „szólamok embereit“ mint a poszttotalitárius rendszer „önmozgásának“ legmegbízhatóbb kezeseit. A Nyugat „szovjetológusai“ gyakran túlbecsülik az egyén szerepét a poszttotalitárius rendszerekben, és nem veszik észre, hogy a vezető személyiségek - dacára annak a szinte korlátlan hatalomnak, melyet a rendszer centralisztikus struktúrája biztosít számukra - sokszor semmivel sem többek a rendszer törvényszerűségeinek vak működtetőinél, azoknak a törvényszerűségeknek a működtetőinél, amelyeket ráadásul nem is ők képviselnek, és nem is képviselhetnek. Egyébként újra meg újra módjukban állt tapasztalni, mennyivel erősebbnek bizonyul az egyén akaratánál a rendszer „önmozgása“; ha valakinek netán van is valamelyes önálló akarata, sokáig lepleznie kell a rituális névtelenség álarcával, ha a hatalmi ranglétrán eséllyel akar felkapaszkodni, amikor pedig annak valamelyik fokán megveti a lábát, és megkísérli keresztülvinni az elképzeléseit, előbb-utóbb legyőzi a rendszer „önmozgásának“ elsöprő tehetetlenségi ereje: vagy kiveti magából a hatalmi hierarchia, mint valamely idegen testet, vagy fokozatosan rákényszerül, hogy feladja egyéniségét; ismét kénytelen követni az „önmozgás“ irányát, és e mozgás kiszolgálójává lesz, aki alig különbözik az elődeitől és az utána következőktől. (Emlékezzünk csak vissza Husák vagy Gumul- ka „színe változására“.) A rítussal való szüntelen takarózás és a hozzá való igazolás kényszere gyakran a hatalmi gépezet felvilágosultabb képviselőit is arra készteti, hogy úgyszólván „az ideológia rabjai“ legyenek: sohasem képesek a „meztelen valóság“ legmélyére látni, s azt mindig - akár az utolsó pillanatban is - fölcserélik az ideológia álvalóságával. (Véleményem szerint annak is, hogy a Dubček-féle vezetés 1968-ban nem állhatott a helyzet magaslatán, egyik legfőbb oka éppen az volt, hogy válsághelyzetekben és a „végső kérdésekben“ sohasem volt képes kitörni a „látszatvilágból“.) Kimondhatjuk tehát, hogy az ideológia - mint a hatalmon belüli kommunikáció eszköze - a poszttotalitárius rendszerben olyan erő, amely erősebb a fizikai hatalomnál, amely a hatalmat jelentős mértékben uralja, és biztosítja a folytonosságát. Egyike a rendszerünk külső stabilitását biztosító tartópilléreknek. Ez a pillér azonban ingatag talajra: a hazugság talajára épült. Ezért csak addig válik be, amíg az ember hajlandó hazugságban élni. VI De tulajdonképpen miért is kellett zöldségesünknek a kirakatában közszemlére tennie a hűségnyilatkozatát? Talán nem bizonyította már elégszer engedelmes alattvaló voltát különféle munkahelyi vagy félig-meddig nyilvános fórumokon? Elvégre a szakszervezeti gyűléseken mindig úgy szavazott, ahogy megkívánták; bekapcsolódott a legkülönfélébb versenyekbe; fegyelmezetten részt vett minden szavazáson; sőt még az „Anti-Chartát“ is aláírta. Miért kell hát még nyilvánosan is bizonyítania? Hiszen azok az emberek, akik elmennek a boltja mellett, minden bizonnyal nem azért állnak meg a kirakat előtt, hogy elolvassák: a zöldséges véleménye szerint a világ proletárjainak egyesülniük kellene. Jelszavát figyelemre se méltatják, sőt feltehetően észre sem veszik; ha megkérdeznénk a kirakatot szemlélő hölgytől, mit látott benne, bizonyára közölné, hogy kaptak para-
