Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Monoszlóy Dezső: A hamelni patkányfogó (novella)
MONOSZLÓY DEZSŐ A HAMELNI PATKÁNYFOGÓ Alkonyatkor, amikor a formálódó éjszakában még nem fakulnak meg a körvonalak, de a házakat már becsurgatja kissé a sötétség, ilyenkor szeretek a külvárosi utcákon csatangolni. Szemmagasságra buknak le a belváros tornyai, a lépések visszhangja felerősödik, tollas szárnyakat növesztenek a gondolatok, megcsiklandozzák belülről a gégefőt, szavakként már-már ki is röpülnének onnan, aztán mégse, melegebb fészek a szív, oda takaróznak. Járókelő alig akad errefelé, a redőnyöket már lehúzták, a nagy szállítókocsik a közeli bútorgyárból eldübörögtek. Sem villamos, sem autóbusz, csak a kövek meg az ég. Füstös, barnás ég, bár bujkál még mögötte valami kékség, s nemsokára feljönnek rá a csillagok. Eleinte a kapubejáratokat számlálgatom. Ebbe hamar bele lehet unni. Aztán eszembe jut a hamelni patkányfogó, aki olyan szépen tudott furulyázni, hogy az elszaporodot patkányokat mind kicsalogatta a városból. Nagyon szeretném megfejteni annak a dallamnak a titkát. Sohasem sikerül. Ehelyett mindig a Hófehérke és a hét törpe indulójára emlékezem, arra, amikor a törpék - hej-hó, hej-hó - csákányukat vállukon cipelve masíroznak. Ezt dúdolgatom magamban, s ezekkel az akkordokkal biztatnám a patkányokat, de egy sincs belőlük. Csak egy öreg nénike csoszog előttem. Idegesen billegeti a fejét ide-oda. Néha hátrafordul. Tán túl hangosan dúdolok. Vagy az is lehet, hogy fél. Olyan vékony a nyaka, mint a hamelni patkányfogó furulyája. Lába is vékony és X-alakú. Térde alatt a törpék kényelmesen átvonulhatnának anélkül, hogy sipkájukkal súrolnák a harisnyáját. Karján a bevásárlószatyor ide-oda ring, akárcsak a feje. A szatyorban kenyér van, meg egy kis csomag. Máj, tüdő vagy egyéb macskaétel. Az ilyen kedves, törékeny nyakú öregasszonyok inkább macskát tartanak, mintsem kutyát. Milyen lehet az arca? Biztosan ráncos és elnyűtt. Az ilyen arcok meg- hatóak. Lépteimet meggyorsítom, hogy elébe vágjak. Igen, pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. Hátulról azért kedvesebb. Hagyom, hogy elém csoszogjon, bár látom, tétovázik, szívesebben venné, ha előtte csoszognék. Több ízben váltogatjuk helyzetünket, hol előttem, hol mögöttem lengeti szatyrát, aprókat szuszog hozzá, ez csipkézi körülöttem a levegőt, meg a lecsurgó, barna árnyék. Hej-hó, hej-hó! Hol maradnak a patkányok? Meddig várjak rájuk? Már a harmadik utcát rójuk a nénivel, sehol egy lélek. S ez az utca egészen úgy néz ki, mint egy szoba. Járdaszélén az ajtaja, belépünk. Sűrű házakból van rakva a fala, csak itt-ott néhány kert, ezek az ablakai. Szép, tágas hely kettőnek. Kicsit lemaradtam, gyorsítani kell. Ejnye, mégse. A szoba közepén ácsorog valaki. Egy
