Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Duba Gyula: A mesélő gyilkos (elbeszélés)
Duba Gyula A mondattöreték teljesen idegen elem volt kettőjük kapcsolatában, és eddigi viszonyukban, mely előttünk zajlott, nem voltak előzményei.- Nincs nagy táblánk otthon... csak kis táblánk van... - válaszolta gyorsan és elutasítóan a férfi. - Miket beszélsz...?!- Van nagy táblánk... - kiabálta a gyerek. - Igenis van... felrajzoljuk a nagy táblára, igenis felrajzoljuk... A férfi fellázadt, ami abban nyilvánult meg, hogy nem hagyta szó nélkül a gyerekre a tábla-ügyet, nem helyeselt neki ellenkezés nélkül, igazságérzetét feledve, hogy jó, majd felrajzoljuk...- Nincs otthon nagy táblánk, miket beszélsz... semmilyen táblánk nincs otthon... - Már ő is kiabált, és magának is ellentmondott. A gyerek az ülésre vágta magát, és hisztérikusan sírni kezdett.- A nagy táblára, otthon a nagy táblára... igenis a nagy táblára!- Nincs otthon nagy táblánk... miket beszélsz... - kiabált a férfi magából kikelve. Attól féltünk, hogy idegrohamot kap és megőrül. Az amúgy is fojtogató légkörben egyszerre kibírhatatlan feszültség keletkezett, mindannyian a hatása alá kerültünk, rettegtünk a következő pillanattól, az ismeretlentől, mely szörnyű, megalázó és embertelen lehet. Azok ketten nem ejtették ki a harmadiknak - az asszonynak - a nevét, a fülkében mégis megjelent a szelleme, mint a helyzet oka, az események láncolatának egyik fontos, bár ismeretlen és háttérben maradó láncszeme. Nincs jelen, mégis erősebb mindünknél, sokkal fontosabb, mint a látható és hallható dolgok. A gyerek és a férfi küzdelmének igazi okát láttam benne, a jelenleg hiányos, mégis egységes háromszög legfontosabb elemét, az ősokot, mely a gyerek kegyetlenségét s talán gyűlölködését élteti, és amely tényező a távoli dolgok hideg közönyével tönkreteszi a férfit, még annak árán is, hogy maga is belepusztul. Végül a férfi legyűrte önmagát, és azt mondta a gyereknek:-Holnap bejössz velem... ötödévesek lesznek nálam, mégis beviszlek... aztán majd a nagy táblára felírjuk...! A mondat egyetemre utalt, ahol a férfi tanársegéd lehet, s hogy szólt róla, ez ismét halvány és erőtlen nyitás volt felénk, többiek felé, hogy némileg tisztázza előttünk önmaga kilétét. A férfi híradása volt arről, mit gondoljunk, bátortalan és viszafogott közeledés. A megzavarodott öntudat felvillanása! Rést nyitott vele zártságunk falán, feloldotta általa rettenetes közönyét, melybe tehetetlenségében és talán szégyenében visszahúzódott, parányi jelét adta, hogy ember, és minket is érző embereknek tart. Bár idegenek, talán mégis érzők s együttérzők. Majd órájára nézett, és egészen más - jó - hangon felkiáltott, szinte kedélyesen.- Lárifári, de hiszen itt az alvás ideje, hékás! Hogy erre nem gondoltunk! Óh, az alvás, mily haszos és fontos foglalkozás, megnyugtat, ne félj! Aludj egyet, kisfiam! Feleségem a női nyugalomteremtés mozdulatával átült mellém, hogy a gyereknek helye legyen az ülésen, és - óh, adná az ég! - elaludjon. S a kis rém némileg megnyugodott, fejét apja ölébe hajtotta, láss csodát, világ, szinte megszelídült- mindjárt glória övezi fejét! -, de nem aludt el, éber és kegyetlen maradt, azt mondta a férfinak:- Mesélj!
