Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Duba Gyula: A mesélő gyilkos (elbeszélés)
A mesélő gyilkos vadként felriadt, s a fülke ajtajához lépett, s már ismét nem törődött senkivel, csak a gyerekkel. Mintha nem lennénk jelen, fejünk fölé magasodva, majdnem lábunkra taposva nagy bakancsával, kidugta a fejét az ajtón, s anélkül, hogy törődött volna kellemetlen és tolakodó toporgásával, eltakarta előlünk a kilátást, birtokába véve az időt és a teret. Állhatatosan követte tekintetével a gyereket. Az azonban hamar megunta a játékot, ismét kiütközött rajta a korához semmiképp sem illő érdektelenség. Ösztönös természeti lények, a maguk útját járó, kószáló állatok hagyják ott egymást olyan közömbösen, ahogy a gyerek bejött a folyosóról és ismét apja mellé költözött. A kislányra már ügyet sem vetett, pedig az néhányszor még benézett az ablakon át a fülkébe, és a gyerekre függesztve tekintetét, türelmesen várakozott. Ám az nem nézett rá, még véletlenül sem. Egy rövid pillanatra, villanásnyi időre elkaptam a fiúcska tekintetét, nagy barna szemében megdöbbentően kemény és kegyetlen fényt láttam, és egyszerre az jutott eszembe, hogy most sokkal inkább hasonlít az apjára, mint azelőtt. A férfi pedig tovább mesélt. A fülkében ismét elterpeszkedett a közömbös és szürke időtlenség.- Szörnyű - súgta a feleségem megfájdult a fejem. Nyomja és hasogatja a halántékom. Hosszú ideje nyugtom volt tőle, s egyszerre megfájdult... Rettenetes helyzet... Nem mondta már, hogy a férfi intelligensen mesél, láthatóan szenvedett. Szólni kellett volna a férfinak, de erre senki sem vállalkozott, mert a helyzetnek az őrülettel rokon vonásai mindinkább előtérbe kerültek. A fiatal pár kártyázni kezdett, nem néztek senkire, nem beszéltek mással, egymással is alig, némán és komoran játszottak. Meg akartak szabadulni környezetüktől, elkeseredetten magukba menekültek. A vonat csattogva vágtatott, és a külső világ nem lett fényesebb és emberségesebb, hanem egyre kietlenebb. A táj és az égbolt szürke volt, megkeseredett. A hegyek nagy ritkán megmutatták magukat. A felhők és a köd nagylelkűen megengedték, hogy pillanatig tartó repedéseiken át megpillantsuk a pompás gerinceket, merész vonalakat, majd ajándékként nagy világos ablakok keletkeztek a felhőpaláston, és a rongyos hézagokon át ránk tört a vihán- coló, meleg napsütés, hogy aztán az öröm lehetősége ismét eltűnjön és kiessen tudatunkból a való világ. Helyét azonnal betöltötte és zsarnoki módon megszállva tartotta a fülkében terpeszkedő, nyomasztó időtlenség. Állomások és helységnevek úsztak el mellettünk, ám hiába állt meg néhány percre a vonat, életünkbe nem hozott változást, sorsunkat nem oldozta fel. Rózsahegy, Turócszentmárton, s már elhagytuk Zsolnát, Illavát, Trencsén felé robogtunk. A férfin a teljes kimerültség jelei mutatkoztak, úgy tűnt fel, testileg-lelkileg összeomlik. Behunyt szemmel mesélt, feje a mellére horgadt, gyakran rövidebb- -hosszabb időre elhallgatott, nyugtalanul elaludt, s álmában mormolt. Ilyenkor a gyerek - következetesen nem nézett senkire, és tekintetének mindig talált olyan irányt, amely a tárgyakra vagy a semmibe meredt - kemény, követelő hangon megszólalt: még! Erre a férfi felriadt, és engedelmesen, szinte fejvesztetten folytatta egyre ziláltabb és kapkodóbb szövegeit. A gyerek azonban már nem figyelt rá, valami ilyet mondott váratlanul:- A nagy táblára otthon majd felírjuk...!
