Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Duba Gyula: A mesélő gyilkos (elbeszélés)
Duba Gyula zött történetet valamilyen pernahajder Ödönkéről és annak Guszti barátjáról, a gyerek azonban nem engedett.- Hol maradt anyu?... - kezdett rikoltozni féktelenül, először billent ki hallgatag közönyéből. - Hová mentetek akkor?!... Kihívás volt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni, sem eltussolni.- Anyu kábítószer-élvező... - mondta gyorsan a férfi, s mintha ez inkább nekünk szólna, hozzátette: - Annyit dohányzik, hogy az már bűnös szenvedély... Ő a másik oldalon áll, s mi egyedül maradtunk. Ketten, egyedül. A gyerek nem tett ellenvetést, kielégítette a válasz. A férfi pedig folytatta a mesélést Ödönkéről és Gusztiról, akiket láthatóan kigondolt, és akik még gyűlöletesebb kis idétlenekre sikeredtek, mint a többi képzelt mesebeli alak. A fülkében azonban megváltozott a helyzet. Megjelent a történet további szereplője, az asszony, a gyerek anyja és a férfi felesége, aki velük volt a hegyekben, s most nincs jelen. Igen, testi mivoltában nem volt jelen, de elképzelt jelenléte, mint egy szellemé, annál erősebbnek bizonyult. A képzelet számára a három ember viszonyáról a lehetőségek tarka változatait tette lehetővé. Élénken elképzeltem a három embert egy kétszobás panellakásban, és úgy éreztem, hogy az maga a pokol. Nem tudom miért, azonnal arra gondoltam, hogy az egymással való elégedetlenség - valamilyen rejtelmes okból eleve kizártam életükből a harmóniát -, az ellenszenv, amely a napi súrlódásokban felfokozódik, feszült helyzeteket teremt; nyomasztóan megéreztem a gyűlölködő vitákat és veszekedéseket, a nő megvetését az ösztövér férfi iránt és annak megalázottságát, mert - úgy gondoltam - a nő bizonyára szép és nagyravágyó, bár műveletlen, talán társadalmi pozíciójáért ment a férfihoz, aki értékes ember, de lehetetlen férj és még lehetetlenebb szerető. A nő bizonyára csalódott benne. Elkeseredetten hallgattam Ödön- ke és Guszti esetlen - bár tanulságos - történetét, s közben csak a nőre gondoltam, aki bár nincs jelen, mégis élőbben van itt, mint mi mindannyian. A vasúti kocsi folyosóján egy kislány tűnt fel, valamivel idősebb a fiúnál. Ötéves lehetett. Benézett a fülke ablakán, és ott maradt. Nézett be, egyre bámult, a gyerek öntudatlanságával. A férfi megpillantotta és belekapaszkodott lényébe, mint fuldokló a szalmaszálba.- Menj oda, beszélgess vele! - mondta a gyereknek. - Játsszatok!- A fiúnak felcsillant a szeme, de még húzódozott.- Menj - sürgette -, menj gyorsan! A nők után azonnal menni kell, amint megjelennek, mert ha elkésel, lekapcsolja más...! Mindenképpen szokatlan tanítás volt egy gyerek számára, inkább nekünk szólt. Első határozott jele annak, hogy a férfi tudomást vesz rólunk, személytelen közeledés volt, mely semmire nem kötelez, mégis kapcsolatteremtést jelent. A fiú habozva a lánykához ment, és sokáig szótlanul nézték egymást. Két ismerkedő kicsi állatkának látszottak. Aztán esetlenül ugrándozva, egymás nyomában járva, futkározni kezdtek a folyosón. A lányka ügyes és barátkozó volt, de a fiún látszott, mennyire magányos és visszahúzódó, tapasztalatlan és ügyetlen. Nem mosolyog, komor arccal, visszafogottan rohangál. Játékuk nem volt veszélytelen, a vonat váratlan fékezésére eleshettek volna és csúnyán megütik magukat, de a férfi kezdetben nem törődött ezzel a lehetőséggel. Szinte azonnal elaludt, fejét mellére ejtette, magába roskadni látszott. Majd váratlanul, űzött
