Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Duba Gyula: A mesélő gyilkos (elbeszélés)

Duba Gyula

A mesélő férfit csak ezután néztem meg alaposabban, s a látványa megdöbbentett. Bár ült, látnivaló volt, hogy nagyon magas termetű, talán kétméteres is lehet, s amellett csontsovány. Hegyes válla szögletesen feszítette pulóverét, melle azonban lapos, szinte beesett, csukaszürke manchesternadrágja bő ráncokat vet sovány combján. Keze sovány és inas, vastagon kidagadnak rajta az erek, méreten felüli hegymászó cipője komikusán és ormótlanul hivalkodik, s szinte elnyelni látszik ványadt alsó lábszárát és csontos bokáját. Mégis a feje és az arca a legdöbbenetesebb! Termetéhez képest apró, szabálytalan, csúnya arc, de úgy csúnya, hogy tragikus rútságában egészen egyedi és szinte már szép. Legalábbis érdekes! Kis feje és beesett arca végletessé teszi vonásait, amit még fokoz a profi bok- szolókéhoz hasonló, lapos ütések nyomorította, csapott orra. Szemében - időként feltekint beszéd közben, de nem néz ránk, személytelenül a levegőbe bámul-zavaros ernyedtség és tétova feszültség meghökkentő keveréke látszik, valami döbbenetes tisztázatlanság, már-már eszelősség. A gyerek - négyéves forma - kerek fejű, barna szemű, első pillantásra nem hasonlít az apjára. Figyelmesebben nézve azonban arcán halványan és látomásszerűen mintha mégis viselné a férfi torz vonásait, mint csírázó és fejletlen lehetőséget, melyet a természet egyelőre nagylelkűen tompított és elmázolt, hogy a kellemetlen vonások tisztán és markánsan ne érvényesülhessenek.

Aztán a férfi monoton beszédére kezdtem figyelni.

Kitartóan és végeérhetetlenül mesélt a gyereknek.

Legtöbbször gépiesen és felületesen nézzük a dolgokat, s a látványt alig fogadjuk be, mert nem köt le, és értelmünket hidegen hagyja. Nem gondolkodunk az értelmén, így elmulasztjuk megismerni az élet sok fontos részletét. Ilyen felületes pillantásra a mesélő apa és figyelő gyermeke látványában nem volt semmi szokatlan vagy rendkívüli. Akár azonnal tovább is vihettük volna róluk tájékozódó tekintetünket, és kinézhettünk volna az ablakon a ködbe és felhőkbe burkolt hegyekre. Ám azonnal megéreztük, hogy a látványban mégis van valami rendkívüli. Az ösztövér férfi göcsörtös kérdőjelként hajolt a gyerek fölé, ám miközben mesélt neki, nem nézett rá, hanem az ürességbe bámult. Hanghordozása, stílusa tele volt az ösztönösség tehetetlenségével és lendületével, a sokszor elhangzott és gépiesen kiejtett semmitmondás közönyével. A férfi úgy mesélt, mintha lélekben nem lenne jelen! Rádöbbentem, hogy mesélés közben nem gondolkodik, pontosabban máshol jár az esze, s csupán arra ügyel, hogy szavai összefüggők és mondatai kifejezők legyenek, hogy a történetnek, melyet elmond, értelme legyen. Közben sokat mozgott, nyugtalanul imbolygott és hajladozott, gyakran ásított és sóhajtozott. Megértettem, hogy mióta felültek a vonatra - Iglón szánhattak fel -, egyfolytában mesél. Valószínűleg untatja s talán kínozza is az üres szellemi igénybevétel! Kényszerű monológja mögött mégis görcsös igyekezet rejtőzik, megfeszített törekvés, hogy ne hagyja abba, találja meg a történetek fonalát, mert valamilyen rejtelmes - önmaga előtt sem tisztázott, csak ösztönösen érzett - okból szüksége van a gépies beszéd nyújtotta cselekvő aktivitásra.

Azonban megfigyeltem, hogy a gyerek érdeklődése és hallgatása sem természetes. Első észrevételem az volt, hogy odaadóan figyel, de közben ő sem az apjára néz. Maga elé bámult, mozdulatlanul és mereven, valahova a köztem és az alvó lány között lévő ülés lenyitható támlájára. Feltűnt elkalandozó tekin-