Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Duba Gyula: A mesélő gyilkos (elbeszélés)

A mesélő gyilkos

Bőrig áztunk, míg a lomnici állomásra értünk. Bőrzekém ujjaiban nyirkosság bujkált, és homlokon patakokban folyt a hűvös esővíz. A Poprádra induló motoros vonat megtelt hátizsákos és bőröndös utasokkal, a degeszre tömött zsákok és válltáskák gonosz lényekként mozogtak és imbolyogtak az összepréselődött tömegben, erőszakosan, durván követelve helyüket a tolongásban. Az emberek mogorván, bosszúsan menekültek a hegyvilágból, szürke hideg és borzongató nedvesség uralta a vidéket.

A poprádi állomáson egy órát vártunk a pozsonyi gyorsra. Amikor Igló felől befutott az expressz, vacogó fogakkal, elkeseredetten nyomakodtunk fel a kocsikba, és benyitottunk az első fülkébe, ahol szabad helyet láttunk. Mint később kiderült, lelkiállapotunk rendkívül alkalmasnak bizonyult arra, hogy az elkövetkezőket úgy fogadjuk, ahogy átéltük.

Négyen voltak a fülkében, egy sportosan öltözött fiatal pár és egy negyven év körüli férfi, apró gyerekkel. Amikor beléptünk, nem néztek ránk, magukkal voltak elfoglalva. Köszönésünket sem fogadták, és udvarias, bár felesleges kérdésünkre - van-e szabad hely? - nem válaszoltak, csak a fiatalember intett közömbös arccal igent. A férfi halkan mormolva, folyamatosan beszélt a gyerekhez, ő figyelmes arccal hallgatta. Azonnal megéreztük, hogy a fülkében valamilyen, számunkra ismeretlen okból feszül a helyzet. Azonban mi ezzel nem törődtünk, örültünk, hogy végre melegben leülhetünk, nem áztat az eső és nem borzongat az átható és nyirkos hegyvidéki hűvösség. Elégedettek voltunk a helyzetünkkel, bár állandóan éreztük, hogy valami nincs rendben körülöttünk.

A csomagjainknak próbáltam helyet csinálni, mert a polcok tele voltak. Két gömbölyűn feszülő, fémvázas hátizsák, néhány tömött vászontáska és egy mellre akasztható, gyerekhordozó székecske foglalta el az ülések fölötti teret. A bőröndünknek úgy szorítottam helyet, hogy a táskákat összébb toltam, utazótáskáinkat pedig rátettem a bőröndünkre. Azok négyen látszólag nem törődtek velem, segíteni akarásnak - ahogy az ilyenkor szokás - vagy jóindulatú készségnek nem adták jelét, s az sem érdekelte őket, hogy a táskáikat ide-oda tologatom, rendezgetem.

A feleségem kérdően nézett rám, s én tanácstalanul vállat vontam.

Nem szóltak hozzánk, mi sem egymáshoz, a férfi egy pillanatra sem szűnt meg beszélni a gyerekhez. Monoton, pergő, szapora szövege a lefolyóban sustorgó esővíz hangját juttatta eszembe, melyet egész éjszaka hallgattam. Beszédét néha rövid szünetek, krákogó torokköszörülések és a képzelet működését kísérő nyögések és öőzések tarkították. A beszélő rögtönözte és kitalálta szövegeit, megfeszítetten gondolkodhatott, mert egy pillanatra sem hallgatott el, és szorgalmasan nyögött és gazdagon höhözött közben. Láttam, hogy a feleségem is csodálkozva és némileg megütközve szemléli furcsa útitársainkat. Én magam először a fiatal párt vettem szemügyre. A csinos arcú, de komor tekintetű fiatalember képét erős, többnapos szőrzet fedte, néhány napja nem borotválkozhatott, ami a hegyekben nem szokatlan jelenség. Kitartóan bámult ki az ablakon. A lány lehunyt szemmel pihentette fejét az ülés támláján, talán aludt. Hosszú, magas nyakú pulóvert viselt, mely a hasán kissé kidomborodott. A feleségem azonnal észrevette, és mosolyogva hunyorított a szemével, hogy a lány állapotos. Miért megy terhesen a Tátrába, futott át az agyamon a gondolat, ezek a mai fiatal lányok a hetedik hónapban járva is képesek megmászni a Lomnici-csúcsot!