Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)

Václav Havel

módjának belső logikája, magatartása és tevékenysége (amely miatt gyakran kerül szembe az általában többé-kevésbé véletlenszerű külső körülményekkel) juttatott el végül - anélkül hogy különösebb céltudatossággal törekedett volna rá, sőt hogy örömét lelte volna benne - a hatalommal való nyílt szembefordulásig, mintha a disszidens, épp ellenkezőleg, olyasvalaki lenne, aki önként választotta a hivatásos elégedetlenkedő szerepét, valahogy úgy, ahogy az ember elhatározza, hogy suszter lesz vagy patkolókovács.

Igazából persze nem ilyen egyszerű a dolog: az ember általában csak utólag döbben rá, hogy „disszidens“ lett, akkor, amikor már régen az; ez az alapállás nagyon is valós életfelfogásának az eredménye, melyet egészen más valami motivál, mint holmi hangzatos cím elnyerése, tehát semmiképpen sem érvényes az a feltevés, miszerint tényleges életfelfogása és tényleges tevékenysége abból az előzetes elhatározásból következnék, hogy „disszidens“ lesz. A „disszidensség“ nem hivatás, még ha az ember napi huszonnégy órán át „végezné“ is, hanem eredendően és elsősorban egyféle életfelfogás, amely ráadásul még csak nem is azoknak kizárólagos sajátja, akik - véletlenül megfelelve a fentebb felsorolt véletlen külső körülményeknek - kiérdemelték a „disszidens“ címet.

Ha azok közül a névtelen ezrek közül, akik megpróbálnak igazságban élni, és azok közül a milliók közül, akik szeretnének igazságban élni, de nem tehetik (talán csak azért nem, mert a külső körülmények véletlen össszejátszása folytán ez az ő esetükben tízszerte több elszántságot követelne, mint bárkitől azok közül, akik ezt a lépést megtették), ha tehát ebből a tömegből kiválasztunk - méghozzá találomra - néhány tucat embert, s ezekből az emberekből külön társadalmi kategóriát alkotunk, akkor ez az eljárás szükségszerűen teljességgel torz képet fest az általános helyzetről: vagy azt a benyomást kelti, hogy a „disszidensek“ valamiféle kiválóságok, valamiféle „védett állatok“ válogatott példányai, amelyeknek azt is szabad, ami másoknak tilos, s amelyeket netántán maga a kormány tenyésztett ki mint nagyvonalúságának eleven bizonyítékait, vagy amelyek, épp ellenkezőleg, azt az illúziót hivatottak alátámasztani, hogy csak ilyen kevés a tartósan elégedetlenkedő, és ha nem is igen akadnak követőkre, akkor a többiek voltaképpen elégedettek, elvégre, ha nem volnának azok, akkor ők is „disszidensek- ké“ válnának.

De ez még nem minden: az efféle kategorizálás önkéntelenül megerősíti azt az elképzelést, mintha a „disszidensek“ mindenekelőtt valamely csoportérdekért vonnának kardot, és mintha a kormánnyal folytatott „perlekedésük“ csupán két egymással szemben álló csoport elvont, társadalmon kívüli s a társadalmat tán nem is érintő vitája volna. Pedig mennyire különbözik ez az elképzelés az „ellenzéki“ magatartás valódi értelmétől: hiszen ez a magatartás a mások iránti érdeklődésen álLvagy bukik, annak a feltárásán, mi a rákfenéje a társadalomnak mint egésznek, a hallgató „többieknek“. Hogy a „disszidenseknek“ van némi tekintélyük, és nem irtották ki őket már rég, mint egy ritka rovarfajt, amely olyan rétre tévedt, ahol semmi keresnivalója, ennek nem az az oka, mintha a kormány olyan nagy tisztelettel viseltetne épp ez iránt a különleges kis csoport és annak különleges gondolatai iránt, hanem az, hogy nagyon is tisztában van azzal a potenciális politikai hatalommal, amely az „igazi életet“ a „rejtett szférához“ köti; hogy jól tudja, milyen világból sarjad mindaz, amit ez a kis csoport tesz, és milyen világra