Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)

A kiszolgáltatottak hatalma

hat vissza: az emberi mindennapok világára, az élet és a rendszer törekvései közt feszülő mindennapos ellentétek világára. Vagy talán akad-e ennek meggyőzőbb bizonyítéka, mint az, hogy a kormány a Charta ’77 színre lépése után nem átal- lotta az egész nemzettől kikényszeríteni: nyilvánítsa ki, hogy a Chartának nincs igaza? Egyébként: a kikényszerített aláírások milliói épp az ellenkezőjét bizonyították: azt, hogy igaza van.) Az a roppant figyelem, amelyben a „disszidenseket“ a politikai szervezetek és a biztonsági szervek részesítik, s amely valakiben esetleg azt az érzést keltheti, hogy a kormány fél a „disszidensektől“ mint valamiféle alternatív hatalmi garnitúrától, végül is nem abból a tényből fakad, hogy a eltartások valóban valami ilyesmit alkotnának, hogy - akárcsak maga a kormány -valamiféle mindenható erőként lebegnének a társadalom fölött, hanem épp ellenkezőleg, abból, hogy „hétköznapi“ gondok nyomasztotta „hétköznapi emberek“, s csupán abban különböznek a többiektől, hogy hangosan kimondják azt, amit azok nem mondhatnak ki, vagy nem mernek kimondani. Említettem már Szolzsenyicin félelmetes politikai erejét: nos ez az erő nem az író különleges személyes politikai hatalmából ered, hanem a Gulagot megszenvedett milliók tapasztalatából, amelyet világgá kiáltott, s amellyel felrázta a jó szándékú emberek újabb millióit.

Ha elismernénk az ismert vagy különösképpen elismert „disszidensek“ kiválasztott voltának kategóriáját, ez valójában tevékenységük legsajátosabb erkölcsi indítékának tagadását jelentené; hiszen láthattuk, hogy épp ellenkezőleg, az emberi szabadságjogok oszthatatlanságán alapuló egyenlőség elve az, amelyből a „disszidensmozgalmak“ kiindulnak; vagy talán nem azért egyesültek-e az ismert „disszidensek“ a KOR-ban, hogy pártját fogják néhány ismeretlen munkásnak, s nem éppen ezáltal váltak-e „ismert disszidensekké“? Talán nem az után egyesültek-e az „ismert disszidensek“ a Charta ’77-ben, hogy összekovácsolta őket a szolidaritás érzése néhány ismeretlen zenésszel, nem velük egyesültek- e benne - és nem éppen ezáltal váltak-e „ismert disszidensekké“? Bizony kegyetlen paradoxon, hogy minél jobban kiállnak egyes polgárok más polgárok igazáért, annál gyakrabban illetik őket azzal a szóval, amely elválasztja őket ezektől a „más polgároktól“.

Remélem, fejtegetésemmel kellőképpen megindokoltam, miért tettem a „disszidens“ szót mindvégig következetesen idézőjelbe.

F. Kováts Piroska fordítása