Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)
A kiszolgáltatottak hatalma általa, hogy az nem mehet végbe a kormányukra nézve kellemetlen politikai bonyodalmak nélkül. 3) Bíráló tekintetük sokkal messzebbre lát, és elkötelezettségük sokkal tágabb területet érint közvetlen környezetük szűkre szabott kereteinél vagy valamely sajátos érdekénél, tevékenységük ezért általánosabb érvényű, és így mégiscsak van bizonyos politikai jellege, bár közvetlen politikai erőként megnyilvánuló önkifejezésük meglehetősen eltérő mértékű lehet. 4) Jobbára értelmiségiekről van szó, vagyis „toliforgatókról“, mivel az írott szó a legfontosabb - és gyakran az egyetlen - rendelkezésükre álló politikai eszköz, amellyel - főként határainkon túl - felhívhatják magukra a figyelmet; az „igazi élet“ egyéb megnyilvánulásai ugyanis a külföldi megfigyelő számára vagy elsikkadnak elszigetelt, szűk helyi jellegük miatt, vagy - ha ezt a jelleget túllépik is- az írásbeli megnyilatkozás valamely kevéssé szembeötlő, marginális melléktermékének tűnnek. 5) Olyan emberek, akiket - akármilyen foglalkozást űzzenek is - Nyugaton gyakrabban emlegetnek polgárjogi harcosként vagy tevékenységük politikai-kritikai vonatkozása révén, mint saját szakterületükön kifejtett munkásságukkal kapcsolatban; tapasztalatból tudom, hogy létezik valamiféle láthatatlan határ, amelyet az embernek - anélkül, hogy akarta volna, és tudta volna, mikor és hogyan tette - át kell lépnie, hogy a továbbiakban már ne mint írót emlegessék, aki valamiképpen állampolgárként is hallatja a szavát, hanem „belső disszidens- ként“, aki (mintegy mellékesen - talán a szabad idejében?) még színdarabokat is ír. Tagadhatatlan, hogy vannak emberek, akik mindezeknek a feltételeknek megfelelnek, de hogy egy ilyen, alapjában véve nagyon is esetlegesen körülhatárolható csoport számára okvetlen keresnünk kell-e valamiféle megkülönböztető elnevezést, s hogy e célnak éppen a „disszidens“ kifejezés felelne meg a legjobban, az erősen vitatható. Mégis ez rá a bevett kifejezés, és ezen mit sem változtathatunk; sőt olykor még mi magunk is - bár fanyalogva, csupán a könnyebb megértés végett, inkább ironikusan, és mindig hangsúlyozottan idézőjelben - átvesszük. Ezért, úgy vélem, helyénvaló, hogy bővebben kifejtsünk néhány okot, amely miatt a „disszidensek“ nem lelkesednek érte, ha ekként emlegetik őket. Mindenekelőtt ez a kifejezés már etimológiai szempontból is vitatható: a „disszidens“ ugyanis, mint közismert, „menekültet“, „szakadárt“, „hitehagyot- tat“ jelent, a „disszidensek“ pedig nem érzik magukat szakadároknak, elvégre nem szakítottak semmivel. Épp ellenkezőleg: visszatértek önmagukhoz - és ha némelyikük valamivel mégiscsak szakított volna, akkor csakis azzal, ami az életben hamis és elidegenítő volt, a „hazug élettel“. De nem ez a leglényegesebb. A „disszidens“ megjelölés óhatatlanul azt a benyomást kelti, mintha valamiféle speciális hivatásról lenne szó; mintha itt a többi tisztességes megélhetési mód mellett lenne még egy másfajta is, nevezetesen a közállapotok „disszidensek“ által űzött „hivatásos“ ócsárlása; mintha a „disszidens“ nem volna úgy mellékesen fizikus, szociológus, munkás vagy költő is, aki nem tesz egyebet, mint hogy úgy cselekszik, ahogy véleménye szerint cselekednie kell, s akit csak gondolkodás
