Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VI. (esszé)
Kulcsár Ferenc ni méltóság hatja át, melyben Isten a végső szellemi valóság ember- és természet- szerű megjelenítése; ezért ember és természet szent együvé rendelését tiszteletben kell tartanunk, hogy kiküszöbölhessük az embernek önmagával, embertársaival és a természettel való tragikus konfliktusát, mely civilizációnk végső pusztulásához vezethet, a kapzsiság-háborúk-természetrombolás istentelen láncolatában. Igen, ha megértetvén megláttatik, akkor tudnunk és látnunk kell, hogy az élet egyetemes érvényű minden emberre és minden élő dologra nézve, ezért a modern civilizáció Toynbee-féle posztkeresztény vallásait; a tudományos haladásba vetett hit gátlástalanul romboló kizárólagosságát (lásd atombomba, mesterséges környezet, savas eső, Csernobil stb.), valamint a kommunizmust és a nacionalizmust el kell vetnünk, hogy megteremthessünk egy új szintézist, amely méltó az emberhez és a természethez egyaránt. Az emberi történelem legnagyobb paradoxona talán éppen az, hogy a „tudomány“ - elsősorban az olyannyira végzetes és tragikus 17. század óta - babonává, ópiummá, „irodalommá“, mesévé alacsonyította a hitet és a Bibliát, mintegy Isten nélküli aranykort ígérve az emberiségnek, holott ez éppen fordítva igaz: a kevés tudás távolít el Istentől, az az Istent lefejező gőg, amely nem akarta és nem akarja meglátni, hogy etikailag a hatalom minden formája közömbös, ezért jóra és rosszra egyaránt felhasználható, és a történelem szerint fel is használtatik, hiszen ha etikailag közömbös, akkor nyugodtan mondhatjuk Hamvas Béla nyomán, hogy fogyatékos értelmű, korcs kedélyű absztrakt, betegesen zaklatott, koldus az élet gazdagságában, tisztátalan. Igen, a süket dölyf az, amely nem hallja a szót, az ember fiaihoz szólót, azokat a jeles dolgokat, melyek egyenesek az értelmesnek, és igazak azoknak, kik megnyerték a tudományt; a tudományt inkább, mint a választott aranyat. (Te pedig, Dániel, zárd be e beszédeket, és pecsételd be e könyvet a végső időkig: tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás.) Elég sok emberi jel mutat hát arra, hogy az „írás rejtélye és szentsége és kegyelme“ isteni eredetű. Az „írás roppant birodalma“, vagyis az irodalom ezért nem egyéb, mint a Csönd Hatalmas Tere és Ideje, amelynek a mélyén az embernek ajándékozott és szentelt szó megérinti a Valóságot, s az megzendülve mintegy esztetizálja a világ tényeinek végtelenjeit, virágzásba borítva az emberi világot; így az ember, ez a Minden és Semmi, ez őrült sár, ez istenarcú lény, akinek élete bevilágítja az éj arcát, mintegy megízlelve az örökkévalót, hiszen nemcsak földi, hanem mennyei is ő, szóval ez az ember, akinek világában grammatikát képezve nőnek a fák is, beszédével (irodalmával) megszenteli: benépesíti a teremtést. Én nem kérem a mesebeli halász kiváltságát. Három kívánság teljesülése számomra a megsemmisüléssel egyenlő, mert ha nem Egy, akkor az embert nyomorba döntő és kiüresítő hiúság a zsold. Isten aranyhalától, ha szabad ily egyetlent kérnem, a Fiú tökéletes megismerését kérem. A teremtésnek azt az egyetlen beteljesülendő mondatát mindannyiunk számára, melyet Jézus lábunk elé borulva a szeretet izzásában és könyörgésében kér tőlünk, a bukás-megváltás-megigazu- lás-megszentelődés pecsétjeként és ajándékaként: LEGYETEK, MIDŐN ELMÚLTOK. Legyen bennetek annak a lelke, aki közétek küldött engem, hogy elbukott, bűnös földi testemet megfeszítse és mennyei testemet megváltásotok
